Útinapló

Nagyon sokat számít egy hely tetszésindexén vagy megítélésén az, hogy milyen hangulatban „talál rá” az ember. Épp ezért Fatehpur Sikri-hez nem a legkedvesebb emlékeim kötődnek, sőt mondhatni nem csapdostam volna magam földhöz a hisztitől, ha kihagytunk volna.

Ennek ellenére, utólag mégis a misztikus jelzőt aggatnám rá. Volt az egésznek egy földön túli, szellemváros hangulata. Teljesen más karakterű emberekkel mint akiket eddig láttunk Indiában, akik tulajdonképpen a semmin kívül semmit nem csináltak, csak lézengtek a palotánál.  

Fatehpur Sikri mogul tartományi fővárosnak épült a XVI. század vége felé, de mivel a vízellátást nem tudták megoldani ez okból a pályafutása mindössze szűk tizenöt évig tartott.

Az a helyzet, hogy hármunk közül Norbi a legtürelmetlenebb természet, de nem csak úgy simán türelmetlenebb, hanem szignifikánsan. (Ha valaki tudja ezt a szót fokozni, akkor úgy.) Ehhez képest itt neki nem volt semmi baja, még azután se, hogy le kellett venni, majd magunkkal kellett hurcolni a cipőnket (a kijelölt helyen mégse akartuk hagyni). Miután megnéztük a – szerintem - főbb látnivalót még mindig lelkesen vonszolt minket a következőhöz. Mi Zsolttal pedig a hátunk közepére nem kívántunk még egy felbecsülhetetlen jelentőségű romot vagy még egy embert aki hozzánk szól. Fáradtak voltunk, nyűgösek, egyszóval majdnem menstruáltunk egy hülye párás nyomott meleg időben, egy olyan városban amiről azt írják, és a taxis azt ecseteli, hogy úton útfélen lerázhatatlan hozzá nem értő guide-ok próbálják eladni szolgáltatásukat. Ez utóbbiból valahogy nem kaptunk, vagy mégis?

Az erőd egyik részében található egy fehér márvány épület, azaz Salim Chishti síremléke. Salim Christi egy csodatévő, szent ember volt már életében is. Ez alatt a végtelenül hosszú idő alatt Akbar császár uralta a vidéket, akinek a legfőbb problémája az volt, hogy nem tudott fiú gyereket, azaz trónörököst nemzeni. Ekkor elzarándokolt a sivatagba, felkereste ezt a szent embert aki megáldotta, majd ezt követően megszületett a császár első fiú gyermeke. Tisztelete és hálája jelül a gyermek a Salim nevet kapta, illetve a szent embernek táborát áthelyeztette a palotába. Ma Fatehpur Sikri közepén az említett fehér épületben Salim Chishti síremléke van. A mai napig sokan zarándokolnak ide elsősorban a (fiú)gyermekáldás miatt, és azért mert úgy tartják ha ajándékot visznek, akkor teljesül a kívánságuk. Bár lehet, hogy ez az egyéb kívánságteljesülés csak amolyan turista dolog…

Na hát itt volt az mikor ránk talált egy NEM GUIDE!, hanem egy ott dolgozó srác, akinek körbe kellett minket kísérni a kis fehér épületben, de úgy, hogy ezért nem is fog és nem is akar pénzt, mert ez a munkája. A síremlékhez, nem vihettük magunkkal a táskáinkat, így hárman kettészakadtunk. Az épületbe csak úgy léphettünk be ha valami fedő volt a fejünkön. (Én kaptam egy műanyagot kölcsönben.) Középen egy kis sötét szobában volt a szarkofág leterítve, oda helyezték az emberek a jószerencséért cserébe vitt ajándékaikat. Ami egyébként a helyieknek virág volt, nekünk pedig a külső részen cérnakötözés közben kellett elmormolnunk kívánságainkat. Miután mindent megnéztünk jól nevelt gyerekek módjára megköszöntük a segítséget és elbúcsúztunk barátunktól. Na de csak nem sikerült elmennie. Gyakorlatilag bármit mondtunk, bármit nem mondtunk a fickó addig mellettünk volt míg ki nem menekültünk az egész komlexumból, de közben folyamatosan azt hajtogatta, hogy neki nem kell pénz. Meggyőztük, hogy nincs több időnk, mert megy a gépünk így nagy nehezen elengedett minket azzal, hogy „adjunk emlékbe valami souvenirt Magyarországról… Mint például dollárt…” Lássuk be ez volt a legötletesebb előadás. 

Indiában, azon belül pedig Agrában vagyunk. Ide érkeztünk meg a tizennégy órás vonatút után, ugyanis itt található India, és sokak szerint a világ fő attrakciója a Taj Mahal.

 Kezdésnek néhány adat:

(Ezek azok, melyeket valószínű mindenki azonnal elfelejt, de egyszer szerintem érdemes végigolvasni.)

 ·         A Taj Mahalt Shah Jahnan mogul császár építette 1631 és 1654 között. Ahogy mondani szokás 20 évig 20 ezer ember dolgozott az építkezésen.

·         A Taj Mahal jelentése Mahal-nak. Az én szabad fordításomban Mahal emlékének.

·         1983 óta a világörökség része és 2007/07/07-től a világ 7 csodájának egyike.

·         Az épület mind a négy oldaláról teljesen szimmetrikus, azaz 55 méter széles. (Vagy hosszú...(O:) Továbbá a két oldalsó vörös mészkő épületek tökéletes tükörképei egymásnak.

·         A minaretek magassága 40m,  és azért és úgy helyezkednek el a talapzat legszélén, hogy egy esetleges földrengés következtében ha eldőlnek, ne sértsék meg a fő épületet.

·         Az épületen található írások egy perzsa kalligráfus vezetésével kerültek a falakra. Ami szerintem nagyon érdekes, hogy a magasabban lévő vésetek egy leheletnyit nagyobbak mint alul, azért, hogy mi akik lentről szemlélődünk egyformának lássuk.  Ez egyébként thuluth írás. Meg nem mondom, hogy mondják magyarul, de ez egy Iszlám művészi írásforma. A mindennapokban nem ezt használják, de jellemzően épületek díszítésénél és fontosabb alkotásoknál találkozhatunk ezzel. Például egy időben a Koránt is e formában másolták. Azt gyanítják, hogy Taj Mahalon található thuluth az épületen dolgozó emberek névsorát mutatja. A kivitelező és a kalligráfus nevét bizton megtalálták, de az a baj, hogy munkások, akik ezeket készítették többnyire írástudatlanok voltak – vagy legalábbis a thuluth-ot biztosan nem ismerték – így nem teljesen szabályos az írás, melynek okán a kutatók még nem bizonyosak abban, hogy valójában milyen tartalmat rejtenek a falak.

·         Az építkezéshez a nyersanyagokat (különböző márványokat, zafírokat, türkizeket, jáspisokat, kristályokat) részben belföldről szállították, de érkeztek anyagok Tibetből, Afganisztánból, Kínából, Sri Lankáról is. Az építkezés ideje alatt ezek több mint ezer elefánt segítségével értek célba.

·         Az épületen a motívumokat nem festették, hanem a különböző színű minták különböző anyagokból vannak kirakva.

·         A kert a 300 x300 méter és mogul stílusban épült. Középen egy mesterséges folyóval, melynek széleit a halált jelképező ciprusok, és kívül pedig az életet jelképező gyümölcsfák díszítik.

·         Az építkezés összköltségét akkori értéken 35 millió rúpiára (azaz most átváltva 140M forintra) becsülik.

 A mese:

Mumtaz Mahal a császár kedvenc, de rangsorban a második felesége volt. Amellett, hogy ő állt a legközelebb a császárhoz több helyen megemlékeznek az asszony kivételes szépségéről és képességeiről. Mumtaz a tizennegyedik gyermekük szülésébe halt bele, és halálos ágyán azt kívánta hitvesétől, hogy olyan síremléket építessen a részére mely nevét örökre történelembe vési. Miután meghalt a császár teljesen összeomlott, és még aznap éjjel megőszült. Díszes öltözékét felváltotta az egyszerű fehér ruha, és eleget téve felesége utolsó kívánságának elrendelte a síremlék megépítését. Miután kiválasztotta a főépítészt annak feleségét megölette, hogy kellően átérezze a császár bánatát és így olyan munka kerüljön ki a kezei közül aminek nincs párja a Földön. Egyébként bő 20 évvel később ezt az embert meg is vakítatta, ezzel biztosítva, hogy soha többet ne alkosson ehhez fogható építményt.

A császár terve az volt, hogy a Yamuna folyó túloldalára megépítteti a saját síremlékét fekete márványból. Ez nem valósult meg, ugyanis az egyik fia élete végéig az Agra Fort-ba börtönözte, így csak az maradt neki, hogy onnan nézhette élete fő művét a Taj Mahalt.

Mivel számára nem épült mauzóleum, a császárt halálakor a felesége mellé, a nagyobbik koporsóba temették. Az iszlám vallás nem engedi, hogy maga a sír egy nagyon díszes helyen legyen, így ha bemegyünk az épületbe akkor az eddig látottakhoz képest egy relatíve egyszerű síremlékkel találkozunk. Mindketten úgy vannak eltemetve, hogy arcuk Mekka felé néz.

 Azt el kell mondanom, hogy jelenlegi tudásom szerint, nem voltam ott az eseményeken a XVII. században és az ásatásokon sem, így nem vállalom a felelősséget a történet valódiságáért. Az a helyzet, hogy több verzióval is találkoztam, pl. sokak szerint nincs semmi bizonyíték arra, hogy a császár megölette volna a főépítész feleségét. Több helyen azt olvastam, hogy Mumtaz nem a halálos ágyán, hanem az esküvőjén tolmácsolta a fenti híressé vált kívánságát. De egy 21 éves lánynak, az esküvője napján miért pont a halála napja jár az eszében? Találkoztam olyan írással, mely szerint hetek, hónapok alatt őszült meg a császár ami ugyan jóval realisztikusabban hangzik, de az én mégis a mesésebbik verziót választottam. A taxisunk szerint Mumtaz nagyon szép, nagyon kedves, nagyon jó szívű, szerény teremtés volt, aki szerette az embereket és a virágokat, és ezért is van tele a Taj Mahal virág motívummal. Még akár Agrán belül is más, korábban épült mogul mauzóleumot is virág motívumok díszítenek, szóval ebből azért gyököt vontunk. Egyébként is, elgondolkodtató és számomra például kihívás, hogy hogyan kommunikáljam szerényen párom felé, hogy olyat építessen nekem, amit még ember lányának soha.

Egyébként Taj Mahal valóban lenyűgöző volt, megérte a fáradságot. Mindamellett az igazság másik oldala, hogy ez egy épület volt. Fizettünk egy csomó pénzt, bementünk, több száz turistával egyidőben körbejártuk, megnéztük, lefényképeztük, kijöttünk és kész. Ellenben a Himaláját, Nepált, az elefántolást, az emberi történeteket átéltük. És ez óriási különbség! Így végeredményben bármennyire is el voltam varázsolva, az előzőek mégis nagyobb nyomot hagytak bennem.

 A város:

Agra egy csöppet disszonáns volt nekem. Ott található a Világ egyik leglátványosabb öröksége, és ezen kívül is van mit látogatni. Van egy szép erődjük, két másik mauzóleumuk, Yamuna folyójuk, iszonyat izgis forgalmuk, melyek feltételeznék, hogy az ember egy darabig elfoglalhatja ott magát. De mégse így van. Egy átlag turista jellemzően egy-két éjszakánál aligha marad többet. Pl. ha minden információ nélkül ledobnának a városba egy ufót - vagy bármelyikünket aki még nem járt ott - a Taj Mahalhoz vezető útról soha nem jönne rá magától, hogy annak a végén egy csoda lesz. Egy teljesen átlagos indiai rész ahol sovány tehenek bolyonganak, vézna kutyák próbálnak élelmet és elfoglaltságot találni a szemétdombokon (értsd szó szerint), gatya nélkül kissrácok rohangálnak az úton, a kislányok az utcára pisilnek, felnőttek a földön fekszenek... Persze ez csak egy véglet volt, nem mindenhol ezt látni, de alapvetően az egész város rendezetlen és híján van szinte minden infrastruktúrának. Persze ez (is) India, és miért mutasson hanyatt-homlok mást mint ami valójában. De egy kicsit rideg kapitalista szemmel nézve ugyanakkor azt is látom, ha a Taj Mahal mondjuk valahol Európában lenne, akkor annak a városnak biztosan nem lennének anyagi gondjai, és csúcsfejlettnek számítana. Ami az eddigi ázsiai utak után pl. pláne meglepő volt, hogy ugyan ott van egy nagy piac (ahol mi nem voltunk), meg elvisznek a sofőrök mindenféle boltba, de egyébként alig van bármi. Annál a kapunál ahol kijöttünk, gyakorlatilag még egy emléktárgyat, vagy egy képeslapot se tudtam volna venni. Máshol rafting után egy neoprén ruhában is szobrokat tukmáltam ránk.

Az eddigi leveleimben a fotókat a történetekhez kapcsoltam, de ilyen vagy olyan ürüggyel igyekeztem becsempészni néhány portrét is. Most úgy döntöttem - így az „út” vége felé- hogy egy teljes fejezetet ennek szentelek.

Ha az ember lánya ilyen helyen jár, az emberek és karakterek sokkal izgalmasabb fotótémát tudnak nyújtani, mint az évszázadok óta ott álló és mindenki által mindenhonnan lefotózott és publikált emlékművek. Jellemzően perceket vagyok képes arra várni, hogy az emberek végre kimásszanak a készülő képemből, vagy legalábbis még befogadható mennyiségben szerepeljenek rajta. Itt pedig folyamatosan arra vártam, mikor kaphatok le egy érdekes arcot vagy szituációt, és azért volt nedves a tenyerem, nehogy kimenjenek a képből még fókuszálok. (Kimentek.)

A Taj Mahalnál Diwalikor jártunk, (ld. „vallás” levél) ami a helyieknek több napos ünnepnap, így rengeteg belföldi turistával találkoztunk. Teljesen meg voltam babonázva. Élmény volt, hogy a nőket nem a Benetton aktuális kollekciójában, hanem nagyon változatos és különleges színvilágú szárikban láttam az utcán.

Az emberek nem mindenhol állnak szívesen portrét, sőt néhányan csak fizetség ellenében hajlandóak lefotóztatni magukat. Ez Indiában teljesen másként működik. Sajnos későn esett le, de ők határozottan imádják ha fotózzák őket. Voltak olyan kissrácok akik ugráltak, hogy rákerüljenek a képre, voltak olyan felnőttek akik minden kérés nélkül úgy beálltak a képre mintha a szüleim lennének akiket valami nagyon mű beállítással egy téglafal előtt vigyázzállásban le akarnám fotózni. Volt olyan történet, hogy kislányok sündörögtek körülöttem, majd három kör után az egyik bátorkodott odajönni és azt mondani, hogy a barátnője (!!) szeretné ha velem lefotóztathatná magát. Aranyos volt mikor a srácok „észrevétlenül” lekaptak engem és hihetetlen lelkesedéssel vetették rá magukat a gép tévéjére, hogy visszanézzék mi sikerült nekik. Állaira nem értettem ezt a viselkedést, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen amit én csinálok semmiben sem különbözik attól amit ők csinálnak.

Más:

Szokták mondani – főleg akik még nem jártak Ázsiában, vagy mondjuk csak Thaiföldön voltak – hogy az ottani emberek ugyan jóval szegényebbek, de sokkal boldogabbak mint mi. Mert, hogy ott másak a prioritások és az értékek, és nem nyomasztják őket, olyan őrületek mint minket, hogy hazafele nem a legtrendibb kocsiban pihen a popsink, vagy már kiment a divatból a tavaly vett ruci. És ez tulajdonképpen igaz is, így vérre menő vitát nem is folytatnék a témában, de attól függetlenül, hogy ezt az elméletet akár Balin akár Thaiföldön még le lehetett volna nyomni az én torkomon is, mégse látom ilyen szimplának.

Nagyon nehéz ezt leírni, de valahogy úgy érzem, hogy mi azért (is) megyünk oda, mert ott ilyenek az emberek. Egy teljesen más kultúrában egy teljesen más életstílusban telnek a mindennapjaik. És ez nekünk különleges és azt gondoljuk, hogy ők mivel most bizonyos dolgokban le vannak maradva tőlünk, nincs is igényük másra, és ez így is fog maradni örökké, mert az ottani embereknek ez a jó, és jaj de jó ezért nekik. Az utazással kapcsolatos fórumokon divat lett egy szerintem kissé sznob felfogás, hogy nem akarnak néhányan túl turistás helyekre menni, mert ahová már tíz külföldi betette a lábát és annak kiépítettek valami infrastruktúrát az már olyan hétköznapi, és elvesztette a hely a maga eredetiségét. Igen, ebben van valami. Ellenben azt is látni kell, hogy ez sok helyinek biztosít megélhetést, illetve az se feltétlen jó, mikor az ember limitáltan utazhat, és a jól megérdemelt szabadságának drága idejéből két nap arra megy, hogy mást se csinál csak a netet böngészi, hogy szállást és repülőjegyet intézzen egyéb érdekes elfoglaltságok helyett. És igen, a szabály az, ami az éttermekben. Ami tele van, az jó hely, ami pedig pang, ott rosszul főznek. Ahol van látnivaló, ott van turista is, ha akarjuk, ha nem. (Kivéve a vis majort, mikor pl. épp földrengés, vagy egyéb felkelés után vagyunk.) De ahová nem megy senki, ott rendszerint nincs is mit nézni. E kis kitérő után visszatérve Ázsiába időközben oda is bekukkantottak a változások, a modern dolgok, és ők is látják, hogy ezek nem is olyan rosszak. Ők is vágyakoznak utánuk, és ott is vannak bőven akik a hagyományaik mellett az új dolgokra is nyitottak. És ha már egyszer megtapasztalják valamiről, hogy az nekik jó, akkor azt meg is akarják tartani, nem akarnak visszalépni. Itthon se hallottam még olyan kezdeményezést, hogy a lakossági autóparkot állítsuk vissza a Ladákra, Trabikra és a társaikra.  És nem azért szegények, mert nekik ez így jó és szegények akarnak maradni.

Például Nepálban azt láttam, hogy a hegyekben az emberek odafigyelnek egymásra, de igazi mosolyokat és nevetéseket alig. Pont ezért volt rám akkorra hatással a kislányos-pattanásos sztori az ABC-n. Pl. a túravezetőnk - és Zsolt is - irigykedve nézte, hogy én olyan pólóban túrázom amibe alig izzadok bele, és egyébként pedig pillanatok alatt megszárad, vagy azt, hogy egy óra nem csak az időt mutatja, hanem a légnyomás alapján egész ügyesen megállapítja milyen magasan vagyunk, hogy nálunk az ő szemükkel nézve olyan mobiltelefonok vannak (még az enyém is, aminek több mint fél éve lejárt a két éves hűségnyilatkozata) amik Nepálban már minden csúcstechnikán felüliek, és nekem nő létemre olyan fényképezőgépem van amihez ő hozzá se mer nyúlni. És a helyzet az, hogy nagyon izgatták őket ezek a kütyük. Nagyon boldogok voltak amikor az itt egész olcsón vásárolt waxot odaadtuk nekik, mert egyébként ugyan szívük szerint ők is vennének ilyet a bakancsuknak, de mégse tehetik. Több helyzetben találkoztunk azzal, hogy a megélhetés miatt néhányan nagyon távol költöztek a családjuktól, és ugyan van otthon asszony meg két-három gyerek, de ők itt vannak, mert csak itt van munkájuk, vagy egy kicsit jobban fizető munkájuk. A túravezetőnk pl. valamikor egy-két hónapig nem látja a családját, az egyik báros fickó pedig jó esetben hat hetente tudott hazamenni a négy gyermekéhez. És nem úgy fogták fel mint sokszor mi itt, hogy huh, végre egy kis szabadság. A családokban nem mehet minden gyerek iskolába, sokszor protekció kell ahhoz is, hogy bejussanak egy elemi tagozatba. Pl. a túravezetőnk úgy került ki a kétszáz főt számláló hegyi szülőfalujából, hogy csak nekik volt tévéjük, így az egész falu náluk művelte a szórakozás eme formáját. Aztán egy alkalommal jött az ötlet, és a család pénzt kezdett el szedni azért, hogy szomszédok náluk tévézhessenek. Ezt a pénzt tették félre, így tudott Narayan a városba menni és iskolába járni. De mivel anyukája beteg lett, abbahagyta tanulmányait és elment a hegyre pénzt keresni.

Igazából ezekből a sorokból nem kell mély következtetéseket levonni, hisz ez csak néhány emberi történet a több millióból, és sajnos ez idő alatt mi se tudtuk elég oldalról megismerni az ottani életet. Csak azt akartam, ne csak azt lássátok, hogy ők a maguk számunkra egyszerűbbnek tűnő életükben boldogabbak, hanem azt is, hogy az ő boldogságuknak is sokszor komoly ára van.

Egy alkalommal itt Budapesten egy nagyon kedves barátommal – nevezzük Ádámnak (O; - egy vacsiról hazajövet, az autóban arra lettem figyelmes, hogy az úttest teljes szélességét kihasználja a közlekedésre. Mikor megosztottam Vele megfigyelésem eredményét, Ő cserébe megosztotta velem azt a teóriáját, mely szerint a sávok az ajánlott haladási útvonalat jelölik, és semmiféle kötelezettséget nem jelentenek. E témában nem foglalnék most állást, de azt gondolom, egy nálam intenzívebb vérmérsékletű ember heves vitába kezdett volna a hallottak után. Itt. Ott, ugyanaz az ember, ha lereagálta volna, akkor maximum egy unalmas ühümre futotta volna kedvéből.

Az a helyzet, ha ott láttunk sávokat, akkor azoknak közlekedés szempontjából tényleg semmi jentőségük nem volt. Sőt több esetben még a menetirány fogalmát is igen szabadon értelmezték. Jellemzően nem teszetoszák a sofőrök, de mikor az agrai pályaudvarról taxiztunk a szállásunkig, akkor a taxisunk valamiért nem bírt átjutni záros határidőn belül a megfelelő oldalra, így mit volt mit tenni a két sávos úton a menetiránnyal szemben indult el. Semmi baj nem volt, hisz volt még egy sáv ahol a szabályosan közlekedő autósok és egyebek gond nélkül tudtak haladni. Zsolt az egyik motoros szemében a megdöbbenés vélt felfedezni némi agresszív szikrát, amúgy pedig ez az eset egyáltalán nem borította meg a világképüket. A legcifrább talán az volt mikor az autópályán kezdtek el látszólag minden ok nélkül szembe jönni az autók és egyebek. Később láttuk, hogy mivel a másik oldalon épp a vonalat festették, átterelték őket a mi oldalunkra. Míg Európában ilyenkor minden kilométerekről táblázódik, villog és üvölt, ott semmi nem jelezte, hogy szembejövő forgalomra számíthatunk.

Ottani viszonyokban a legextrémebb közlekedésnek az számított mikor reggel hatra mentünk a Taj Mahalhoz és mindössze öt-hat autóval találkoztunk. Többek között ebből (és abból, hogy a főút mentén volt a szállásunk) megállapítottuk, hogy Agrában a csúcsforgalom reggel 9 és délután 4 között van. Kathmanduban ezt reggel 6 és este 11 közé saccoltuk. Igazából ott minden olyan folytonos volt. Teljesen mindegy volt, hogy este vagy reggel, ünnep vagy nem ünnep, hétvége vagy hétköznap, ugyanazokba a forgalmi szituációkba csöppentünk. Ott pl. az óvárosi részen nem volt járda, és az utcákat pedig a házak között fennmaradt helyként lehetett definiálni. Komolyan fárasztó volt szellemileg és fizikailag az, mikor a sétálóutcán arra kellett folyamatosan figyelni, hogy hol van, melyik irányból jön a kistaxi a nagytaxi, a jeep, a riksa, a kutya és a többi. Ugyanis ők ugyanazon a szűk utcán közlekedtek ahol mi gyalogosok. Gyakorlatilag a kirakatokat meg se tudtam nézni, és ahogy a fiuk fogalmaztak néha születni kellett az út túloldalára.

Több helyen tapasztaltam már, hogy ha közeledünk az előttünk lévőhöz, akkor a sofőr duddant egyet, hogy „hé tudd itt vagyunk mögötted”. Na itt folyamatosan a dudán feküdtek. Úgy éreztem már rég elveszett ennek jelentősége, akkora ricsajban közlekedtünk, hogy számomra lehetetlen volt a tömegben, a zajban, úgy, hogy a két sávos úton minimum három kusza oszlopban közlekedve, kiszűrni, hogy ki kinek és miért dudál. Egy alkalommal este az ablakból figyeltem a forgalmat. Tényleg alig voltak az úton, a követési távolság több mint 10-20 méter volt, két sávos volt az út és még ekkor notóriusan nyomták mint süket a csengőt.

Ami még e mellett a változatosság élményét nyújtotta, hogy idézzek az egyik taxistól, az utakon a bolhától az elefántig mindennel találkozhatunk. Hát ezzel a kettővel pont nem, egyébként pedig lépten nyomon:

·         Autó

·         Teherautó

·         Motor (megszámlálhatatlan mennyiségben)

·         Riksa

·         Autóriksa

·         Tehén

·         Csacsi

·         Gyalogos

·         Teve

·         Kutya

·         Bicikli

·         Traktor

·         Csirke

·         És az a speciális kocsi, ami úgy nézett ki, hogy két keréken egy nagy deszka volt amin szállíthattak majd árulhattak ezt azt. 

Az autópályán ezek közül nem emlékszem, hogy láttam volna biciklit, de helyette bőven volt keresztbe átmenő forgalom vagy az arra kijelölt helyen, és ott is ahol nem volt kijelölve, azaz a füves padka nem volt akadály.

A sebességről még annyit, hogy az autópályán mikor odalépett a fickó akkor elértük el a nyolcvanat. A városokban pedig harminc negyvennél nem mennek gyorsabban. Ez most talán sokaknak nevetségesen hangzik, viszont tudni kell, hogy nincs az mint itt, hogy megyünk marha gyorsan majd egy csomót pöfögünk a pirosnál vagy a dugóban, hanem szépen lassan, de permanensen haladnak.

Annak ellenére, hogy valahol az sem teljesen normális, hogy itt a reggeli csúcsban egy autóban egy ember ül, azt a másik végletet ahogy a helyiek A pontból B pontba jutottak,  sokszor emberi méltóságon alulinak éreztük. Az „air condition class” azaz mikor a busz tetején utaznak már olyan természetesnek számított mint itt a piros autó. Hihetetlen mit meg nem tettek annak érdekében, hogy eljussanak valahova, illetve, hogy valamit eljuttassanak valahova. Abban az autóriksában, aminek hátulján mi hárman minimális csomagokkal (a legnagyobb helyigénye a fényképezőgépemnek volt) vigyázban ültünk egymás mellett, az egyik taxisunk szerint a helyiek húszan beférnek. Én 12-ig jutottam a számolásban. Különbözőek voltak, de nagyon sok autóriksa az alábbiak szerint lett kivitelezve: Elől, középen volt a vezető, őt ketten-hárman-négyen körül ülték. Az ő háttámlájuk, csak derékig volt, és onnan vízszintesen jött egy ülőke, ahol legalább négyen elfértek és azzal szemben is volt egy ülőke, szintén legalább négy embernek helyet adva, de egymás ölében és a kettő közé is lehetett férni. Akik ezeket a helyeket megkaparintották az autó belsejébe voltak. Ezen kívül pedig hátul, félig az autóban is volt egy ülőke, ahol úgy ültek, hogy mindenkinek háttal, kifelé lógatták a lábukat azaz volt egy lábtartó ami még arra is jó volt, hogy néhánynak akiknek az eddig felsorolt helyeken nem jutott ülés, vagy úgy tartotta gusztusuk még ide tudtak állni. Annak ellenére, hogy nagyon ráálltam az életképekre leggyönyörűbbeket sajnos nem tudtam lencsevégre kapni.

Nagyon meg akartam írni ezt a levelet, de most még inkább érzem, hogy a legjobb az lett volna, ha e téren szerzett élményeimet, ott és akkor „papírra vetem”. A közlekedésben részt venni tényleg mindhármunknak életre szóló volt, olyannyira, hogy 14 óra éjszakai vonatozás után mikor egymáshoz se szóltunk, alig bírtuk elvonszolni magunkat az autóriksáig, tíz perc után felvillanyozva, energiával teli és fülig érő szájjal szálltunk ki a „Baby Taj”-nál. De az indiai közlekedés „filingjét” sajnos két hónap távlatából már képtelen vagyok visszaadni.

De talán a képek segítenek.

Mivel úgy tudtuk a legbarátságosabb áron kihozni a repülést, hogy Delhiig vettünk egy átlagos menetrend szerinti járatra jegyet és onnan más légitársaság szolgáltatását vettük igénybe Nepálig. Részben ezért, részben pedig azért mert kellett a Taj Mahal mint az elefántok utáni hatékony második marketingfogás arra, hogy megmásszam a fél Himaláját át kellett menni Indiába. Zsoltnak pedig ez volt a fő célpont, azaz ezért szívta velünk végig az elmúlt bő két hetet. Ő egyébként egy speciális módon már járt Indiában, ami azért is jó volt, mert így arra, a taxisok és egyebek által notóriusán feltett kérdésre, hogy „Most vagytok először Indiában?” nagyon meggyőzően tudtunk nemet mondani. (Ha igent mondtunk volna, többnyire átvágnak.)

Három hónappal az út előtt a visszaúti járatok már túl voltak foglalva, illetve Agrába (ahol a Taj Mahal található) nem annyira üzemel a reptér, ha igen akkor pedig Kathmanduból biztosan nem megy oda közvetlen járat. Így meg kellett oldani azt az egyenletet, hogy eljussunk egy földrajzilag Kathmandu és Dellhi közé eső helyre. Ami úgy sikerült, hogy Varanasi-ig repültünk, és onnan egyéb lehetőség híján, no meg azért mert az olyan kultikus élmény, indiai éjszakait vonatoztunk. Egyébként Varanasi az a város amivel Indiát a Taj Mahal mellett fémjelezik. Mikor a Ganges melletti rituális fürdéseket, halott égetéseket látjátok, az a varanasi ghat-oknál van. Sajnos ezek nem fértek a programunkba. Mármint a megnézésük…

Eddig a bevezető.

Miután sikerült kiadminisztrálni magunkat Nepálból, megnyugodtunk és vártuk a gépet. Mikor 14:10-kor még azt mutatta a tévé, hogy 14:00-kor indul a gépünk, de még boardingra se hívtak, valahol mélyen felmerült bennünk, hogy talán egy kicsit késünk. Nem azért mert ki akartuk centizni (pláne Indiába) de más lehetőség nem volt, mint az, hogy háromkor landol a gép, és ötkor indul a vonat. A reptér és a pályaudvar közti 25 km-t pedig valahogy át kell hidalni. Ugrom egy kicsit az időben, közel két órás késéssel indultunk. Fiuk teljesen kikészültek, én sem voltam túl nyugodt (leginkább miattuk), de gondoltam majd csak lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Ettől függetlenül eléggé lincs hangulatunk volt bő másfél óráig, köszönhetően annak, hogy veszni láttuk az otthonról leszervezett programunkat. Ekkor Norbinak jött egy isteni szikra és végre megnézte a vonatjegyet. Kiderült egy órával később indul a vonat mint ahogy Ő hitte és kommunikálta így végre, immáron a fedélzeten nyugodtan hátra lehetett dőlni. 

A Varanasi reptér a világ egyik legnyugisabb reptere. Persze felkutathatnám a pontos adatokat az interneten, de első blikkre heti öt gépnél aligha fordul meg több. Akkoriban rajtunk kívül senki nem volt. Útlevél ellenőrzés: Két pult van összesen, mindkét pultban egy-egy ember, és semmi terelő. Terelő hiányában valami fizikai törvény alapján az intelligens nyugati turisták a két sor alakzat helyett az egy szoros gombóc alakzatot veszik fel, így egy felszabadult másodpercben egy alkalmazott irányában egyszerre minimum négy útlevelet tuszkoló kéz nyúlik, ami egyébként messze gyorsítja meg a helyiek igen ráérős ügyintézését. Pár perc után, pedig jön a véletlen egybeesés, és az egyik ügyintézőnek pont abban a pillanatban mikor harminc órában egyszer útlevelet kell pecsételnie, megcsörren a mobilja. Felveszi, majd elmegy mosolyogva telefonálni és ezt addig teszi, míg a másik ügyintéző egyedül ki nem szolgálja a gép utasainak nyolcvan százalékát. Eközben valahol a sor közepén pedig látjuk, hogy a poggyászunk már vagy a második kört teszi. Fiuk már kinn, én még mindig négy megtermett lengyel nő között küzdök. Igaz nyertünk egy órát az eredeti hiedelmeinkhez képest, de időmilliomosok azért nem voltunk. Még a reptér épületén belül odamentünk egy jól szervezettnek tűnő taxispulthoz (gyakorlatilag az egyetlenhez) és megrendeltük a taxit a pályaudvarra. Megmondtuk hova akarunk menni, kifizettük, kaptunk egy voucher-t - szanszkrit nyelven - amit a kezünkbe nyomtak, odavittek minket egy taxishoz és szélnek eresztettek. Bíztunk abban, hogy egy reptéri taxissal annyit le tudunk kommunikálni angolul, hogy akkor ugye tuti a Junction nevű pályaudvarra visz minket. Egyszer láttam bólogatni, de szerintem semmit nem értett. Mindegy, igyekeztünk megnyugodni. Pár perc nyugi után egy marha nagy dudálás, ránk jövés egy kocsiból mögülünk, ami ott nem olyan bicskanyitogató mint itt, így se mi a taxis pedig pláne nem kapcsolt, hogy meg kéne állni. Az üvöltözésre és integetésre már megnyomta a féket. A taxi társaság alkalmazottai voltak, és azt akarták forduljunk vissza. Hát mi nem akartuk, de azt mondák egy perc és annyi biztos van. Az történt, hogy összekeverték a vouchereket valakiével. De ezt nem úgy kezelik, hogy viszik magukkal a jó cetlit és helyben a dudálás után odaadják és megmondják a mi taxisunknak, hogy akkor hova vigyen minket illetve a reptéren a másiknak, hogy hova vigye őket, hanem visszarángatnak, és ott mondják meg, majd megnyugtatásul odaadják nekünk a másik szanszkrit nyelvű vouchert.

Végre ismét elindultunk és bő fél óra múlva meglátjuk a pályaudvart. A taxis jelzi, hogy megérkeztünk. Mi pedig jelezzük, hogy vigyen oda. Akkor valahogy tudtunkra adja, hogy abból az irányból amibe vagyunk nem tud behajtani, így oldjuk meg magunk az átjutást a 2x2 sávos úton ahol 2x4 oszlopban tömötten közlekednek a különböző méretű és formájú járművek… meg egyebek. Egyenként egy hátizsákkal és átlag 18 kilós cuccal ez lássuk be a pici korunk óta zebrákon és lámpákon történő szocializálódást követően nem volt hétköznapi. Nagy levegő, szem becsuk, és valahogy élve átjutottunk.

Jaj, a „pasi sokk” kimaradt. Erről nem írtam, és nem is tervezem, de Nepálban a nők igencsak hátra vannak sorolva. Persze kedvesek voltak hozzám, de mindig én kaptam utoljára teát, ha egyedül mászkáltam köszöntek, mosolyogtak, de ha már a fiuk velem voltak akkor már csak good evening sir volt. Több mint két ilyen női mivoltomnak sanyarú hét után úgy, hogy a hajam csavarókat se látott Európa óta, felcuccolva, lefáradva, a nadrágban amiből a túra alatt kifogytam és úgy néztem ki mint egy lelenc, meglát egy helyi srác, visszafordul, megáll és elkezd csodálni, mintha az égből pottyantam volna. Másodpercekig áll és néz. Alig hittem a szememnek.

Beértünk a pályaudvar területére, ami a mi délinkhez képest jóval nagyobb, de jóval lepukkantabb. Egy nyugati arcot se láttunk. Egyébként többször volt már, hogy akármilyen járművön csak helyiekkel utaztunk, vagy csak ázsiai ember volt körülöttünk. Annak ellenére, hogy sokszor úgy érzem a maguk számunkra egyszerűbbnek tűnő életében talán sokkal jobb emberek mint mi vagyunk, mégis bizarr volt a helyzet és hihetetlen idegennek és sebezhetőnek éreztük magunkat. Szerencsére egy helyi rendőr személyében megérkezett a felmentő sereg. Megkérdezte tud e segíteni, majd megmutattuk az internetes jegyet és kérdeztük van e dolgunk vele. Azt mondta a vonat mindig a 9-es vágányról indul, szerinte most is, de néha mégis máshonnan ezért álljunk be a sorba és kérdezzük meg az árust. Norbi a jeggyel a kezében el is indult, mi pedig Zsolttal maradtunk a csomagok mellett. (Az áramszolgáltatás megszűnik a pályaudvaron.) Minden sorban legalább húszan álltak és ránézésre senki nem beszélt az anyanyelvén kívül mást. Norbi rohangált, mi figyeltünk egymásra és a csomagokra, a helyi férfiak pedig rám. Ekkor Zsolt megszólal, hogy nézd, de jó, ott is vannak nyugati turisták. Épp kijön belőlem, hogy ühüm, mikor meredten egymásra nézünk és Noooooorbiiiiiiiiiii!!!!!!! Öt perc ácsorgás után tőlünk alig 10 méterre a turisták feje fölött meglátjuk a „May I help you” feliratot. (Áram visszajön.) Így Norbit átirányítjuk oda. Valahol ekkor bukott ki belőlem, az azóta szállóigévé vált „incredible india”, de kicsit más mögöttes tartalommal, mint ahogy az országot népszerűsítő reklámban azt üzenni vélik. Igaz mi is bambák voltunk, de könyörgöm ha az ember tudja, hogy ott a turist office, miért nem oda küld, miért köröztet minket feleslegesen a pályaudvaron??? Norbi benn, mi kinn. Emberünknek valamiért nem volt jó, hogy ott ácsorogtunk, így ismét jön és kérdez valamit, amit nem értettünk. (Tehén megérkezik.) Tulajdonképpen azt sem ismertük fel, hogy angolul beszél hozzánk. Így pingpongoztunk egy darabig azzal, hogy mondja, mi nem értjük, megint mondja, megint nem értjük. (Tehén megáll.) Ez akkora történés volt, hogy ezt megnézni legalább hat helyi egy méter sugarú félkört alkotva körénk gyűlt és csendben, de hihetetlen érdeklődéssel figyelni kezdte az eseményeket. (Tehén elindul.) A vége az lett, hogy miután semmit se értettünk a pasi sértődötten faképnél hagyott minket. (Tehén pedig megérkezett a vágányokhoz.)­ A jegyet be kellett vinni, és megadták melyik hely a miénk, így végre a hátizsákkal és az átlag 18 kilónkkal elindulhattunk a pályaudvar tőlünk legtávolabbi pontjára. Megtaláltuk a kocsinkat, Zsolt felszáll, Norbi felszáll, én begubancolódok egy 10 tagú indiai családba, és a vonat elindul. Mi a fene!!!??? Még nem kéne indulni, én rohanok a cuccommal, kiabálok, hogy Norbi, Ő kiabál, hogy most micsináljon, (Edike majdnem a világ legkoszosabb pontján ragad és az embere nem tud micsinálni…) én kiabálok, hogy fogja meg a cuccom és álljon félre, majd átadom a poggyászom és felugrom a száguldó vonatra (na jó ez túlzás, de izgisen hangzik) kifújom magam, majd a vonat megáll. Csak előrébb ment egy kicsit.

Végre mindhárman fenn. Természetesen a helyjegyek úgy lettek kiosztva, hogy minden hely fel legyen töltve. Így Zsolt két szekcióval arrébb került a Jaipurba tartó angol nyugdíjasokhoz, hozzánk pedig egy indiai apuka és a fia költözött. Pedig jobban éreztük volna magunkat ha együtt maradunk, így mivel a vonat utánunk lévő része üres volt, Zsolt hozzánk költözött. Teljesen nem mertünk tovább menni, ugyanis az elkövetkező 610 km-en még szállhatnak fel a vonatra. Végülis jól el lehetett lenni. Egyébként szignifikánsan ez sem különbözik az egyéb ázsiai éjszakai vonatoktól. Nem kértünk vacsit, nem kértünk teát (pedig ki kellett volna próbálni), a maga nemében pedig egész kényelmes volt. Élőben láttuk, hogy nem csak az indiai éttermekben van naan kenyér, hanem a helyiek ételhordó dobozából is az kerül elő a tika mellé. Már javában sötét volt és utaztunk egy ideje, így tapasztaltuk, hogy az állomásokat nem mondják be, nincs kiírva hol vagyunk, vagy ha ki is van írva, nincs megvilágítva, és elgondolkoztunk, hogy reggel 6-kor vajon honnan fogjuk tudni, hogy megérkeztünk. Egyébként számomra kicsit földön túli látvány volt, mikor kikukucskáltam a kis ablakon ha megállt a vonat. Ködös, vagy inkább párás volt az éjszaka. A vasútállomáson néhány ember és kutya lézengett, vagy ácsorgott, egyébként pedig teljesen kietlen és romos volt minden. A világítás, már ha volt kb. egy-két lógó halványsárga villanykörte, aminek fényében az emberek helyett csak árnyakat lehetett látni. De lehet, hogy valójában tényleg szellemek voltak. (Bár egy éve mikor egy téli estén Sárvárra vonatoztam egyedül azt is hasonlóan írtam volna le.) Szépen lassan elaludtunk. Hajnali kettőkor megérkeztek arra a helyre ahová Zsolt költözött és mivel az ember pont oda vette a jegyét, csak oda volt hajlandó feküdni, így volt egy kis mozgolódás a környéken, annak ellenére, hogy mellettünk már vagy öt kabin üres volt. Fél hatkor keltünk, összepakoltunk és mit csináljunk? Bárhol is vagyunk 6kor szálljunk le? A pisilésből visszajövet Zsolt beszerezte a másik kocsiban utazó turistáktól az infókat, hogy ők se tudják hol vannak, de állítólag már másfél órás késésben vagyunk, és az Agra Fort-nál kell leszállni. De elterjedt az a hír, hogy valaki majd időben szólni fog. Ekkor pláne nem értettük, hogy a helyiek honnan tudják, hogy az éjszaka közepén hol kell leszállniuk, mikor még az időpontban sem bízhatnak. Norbi már azzal jött vissza, hogy 9re érkezünk meg. Aztán jött az ágyazós ember és mondta, hogy a következőnél kell leszállnunk. Aztán jött vissza, hogy nem ennél a következőnél, hanem a másiknál. Ez még kétszer megismétlődött, de a hepiend, hogy 14 óra alatt sikerült túl lenni ezen a 610 kilométeren és ott leszállni ahol eredetileg akartunk.

Hát remélem valaki eljutott idáig.

Azaz a tearecept amit előző levelemben emlegettem.

De ha már sorszámot kapott az élménybeszámolóban és mivel ez a tea téma igen kedves számomra egy kicsit túllépek a hozzávalók és az elkészítés módjának határain. Egyébként is Bhaktapur után már lassan India felé tartunk…

Nepálban több alkalommal ittunk ilyet és a helyiek nepáli teának hívták. Alkotóelemire ugyan nem bontottuk és nem is kérdeztük meg pontosan mi van benne, de gyanítom hasonló módon készítik el mint a szomszédos Indiában. (India északon határos Nepállal, így került át a recept.)

A csáj, azaz a tejjel és cukorral főzött tea India nemzeti itala és az északi területeken a nap bármely szakában szívesen fogyasszák. Mivel Indiában nagyon kevés időt töltöttünk sajnos saját, teával kapcsolatos élményről aligha számolhatok be, még akkor is, ha a nagykönyv szerint ez igen népszerű ital.

Egyébkén találkozhattunk  volna teaárusítókkal vonat és buszpályaudvarokon, benzinkutaknál, teherautó parkolókban és az útszéli pihenőknél. Itt a csájválák (azaz azok a fiatal férfiak akik teát árusítanak) a sofőrök igénye szerint készítik el az italt. Van 100 és 600 mérföldes változat. Azaz a kamionos minél messzebbre megy, annál erősebb főzettel szolgálják ki. A teát áruló férfiak folyamatos „csáj, csáj” kiáltással, és, hogy melegen tartsák az italt egy fém kannával a hátukon járnak körbe. Klasszikusan üvegpohárból és porceláncsészéből isznak, de a mozgó teaárusoknál a legnépszerűbb a cserépedény. Ott ez a mi műanyag poharainkkal ekvivalens. A szokás az, miután megitták az italt, a cserépedénykét a földön eltörik. Azt írják azért mert ez higénikus, és azért mert így egy felsőbb kasztbéli biztos lehet abban, hogy egy alsóbb kasztbéli ajka őelőtte nem érintette a poharat. Az ott tartózkodásom alatt nem volt szembetűnő, hogy a helyieknek bármiben szempont lenne a higénia, így meg merem kockáztatni, hogy ezt a szokást leginkább az utóbbi verzió hívta életre.

Ha belelapozunk egy indiai szakácskönyvbe, a hozzávalók között szinte mindig találunk maszalát. Ez nem egy fűszer, úgy, mint a só vagy bors, hanem fűszerkeveréket jelent, melynek az alkotóelemei és arányai nagyon változatosak. Így mikor masala teáról beszélünk, az azt jelenti, hogy az ital a tealeveleken kívül tartalmaz egy fűszerkeveréket. Ennek alkotóelemeit és arányait ízlés szerint módosíthatjuk. Persze bizonyos határokon belül, azaz lehetőség szerint a kardamomot ne rozmaringgal helyettesítsük. (O;

 És a recept. Legyen mondjuk fél liter.

 ·         Ehhez egy lábosba öntünk fele rész vizet és fele rész tejet.

·       Mondjuk három egész fekete és három egész zöld kardamomot beleteszünk. (Ez utóbbi vagy nagyon pici, vagy valami mást használtam.) De előtte, ahogy a fokhagymánál szoktuk mielőtt nekiállunk pucolni, egy nagy kés lapját tegyük a kardamomra és nehezedjünk rá, hogy megtörjön így főzés közben könnyebben kiengedje a benne rejlő ízeket.

·         Tegyünk bele fél vagy egy rúd fahéjat.

·         Ami alap: egy (átlagos női) hüvelyk újnyi gyömbérdarabot pucoljunk meg és karikázzunk bele. Ezzel a mennyiséggel lehet játszani akár felfele is, ugyanis nagyon egészséges, de ha túlméretezzük az adagot ez pláne erős tud lenni.

·         Szerintem a csillagánizs nagyon jó hatással van az ízére, így ha van, akkor egy mindenképp úszkáljon a lében.

·         Ha ezek megvannak, mind dobjuk a tejes vízbe, rakjuk tűzre és forraljuk fel.

·         Mikor forr, kanalazzunk bele ízesítetlen teafüvet. (Pl. assam, darjeeling, stb.) Legyen kb. egy-másfél nem spórolós evőkanálnyi.

·         Itt vegyünk vissza a gázból és forraljuk még 4-6 percig, míg szép sötét karamell színe nem lesz az italnak. Én a teafűvel tettem bele három kiskanál barna cukrot, de elvileg cukor nélkül kell készíteni és mindenki maga édesítheti mielőtt megissza.

·         Ha letelt ez az idő egy szűrőn keresztül öntsük át a teát egy kis kannába. Mivel a fűszerek nagyon intenzívek, nem érdemes sokáig a teában hagyni őket.

 Az utolsó pont elé még be kellett volna írnom, hogy

·         majd menjünk el a lakás legtávolabbi, hermetikusan leginkább elzárt részébe és 4 perc múlva menjünk vissza a konyhába.

Ha így teszünk, akkor a konyhába belépve drasztikusan megcsap minket a készülő tea illata, ami annyira mesés, hogy akár azonnal egy sütibe is bezárnánk, mindenki elől eltitkolnánk, és az egészet egyedül felfalnánk. Szerintem még az is lelkesen beleharapna, aki csak a nagyi zserbóját szereti.

A felsorolt hozzávalók nagyja itthon nem az alapélelmiszer kategóriába tartozik és rendszerint megtalálhatóak por formájában is. De, hogy megmondjam az őszintét bár ki lehet próbálni, én mégse ajánlanám. Az ízek függenek attól, hogy milyen kardamomot találunk, mennyire régi a fahéj, milyen minőségű a tea (a filtereset, bár szeretem, de itt eretnekségnek tartom a használatát), a fenti recept szerint minden íz szépen kijön, de szerintem egyik sem domináns.

A hozzávalókat egyébként bármelyik ázsia boltban, culinarisban, vagy ha valaki ázsiában vagy közelkelten jár egy piacon simán be tudja szerezni.

Sok szerencsét!!!!

Ez már az utolsó templomtér. Szűk négy nap alatt nekünk is elég volt három. Ugyanúgy a newari stílusú épületekkel, és ugyanúgy egy indiai templomot belecsempészve a nepáli kultúrába. Itt is van valami a hinduizmusnak és valami a buddhizmusnak. Ez is tele van a szolgáltatásukat eladni kívánó taxisokkal, guideokkal, és innen is be tudtam volna szerezni egyetlen egy nőtől kereskedelmi mennyiségű nyakláncot. Itt is megnéztük azt a helyet ahol a király élt, és itt is megmutatták melyik templomban vannak az állatáldozások. De mivel a Lonley Planet azt írta, hogy egy napos túra keretében ezt meg kell nézni, hát közel egy napos túra keretében megnéztük.

Viszonyításképp a távolság kb. Budapest – Pomáz… Szentendre, egy előző nap összeszedett, és megbízhatónak ítélt taxissal és annak a megbízhatónak ítélt kocsijával, sebváltójával, akármilyével.

Ahogy kiléptünk az autóból azonnal jött egy fickó, és annak ellenére, hogy nem kérdeztük, elmondta, hogy jegyet kell venni, annak mi az ára, megmutatta hol lehet venni (gyakorlatilag előttünk), odakísért, (hogy még véletlenül se tévedjünk el az egyenes úton), majd a végén elmondta, hogy tulajdonképpen ő egy guide és nagyon szívesen idegenvezetne minket Bhaktapurban. Ezért a szolgáltatásért olyan összeget kért, amiből szerintem alkudni se volt arcunk. Azt gondoltuk, ez nekünk se árt, rajta kifejezetten segít, így belevágtunk a programba.

Bhaktapurról azt érdemes tudni és leginkább azért definiálják kihagyhatatlan programnak, mert ezt a helyet megőrizték olyannak amilyen volt. Miután dolgunkat végeztük a jegyirodában egy kapun keresztül beléphettünk a városba. Azaz a XXI. századból egy lépéssel átkerültünk a XVIII. századba. Egy bizonyos pillanatban úgy éreztem, gondolkodás tekintetében is. Tetszett, de akkor még annyira nem nyűgözött le. Egyrészt ezért, másrészt azért mert a fényviszonyok alkalmatlanok voltak, nem fotóztam. De mivel ott lógott a nyakamban a marha nagy gép, a srác az első templom előtt nagyon kedvesen elmondta, hogy bárhol, csak ott ne nyomjam meg a gombot. Ez volt az állatáldozós templom. Az indok pedig azt volt, hogy annak a templomnak van egy csuda kapuja, és állatáldozásra van berendezve. A fotózását pedig azért tiltják nehogy lemásolják és megjelenjen valahol máshol a nagyvilágban. Hát nem tudom. Mondták volna azt, hogy túl szent vagy bármi, de az gondolom jelen korunkban, ha valaki le akarja másolni az le fogja, ha valaki nem akarja lemásolni hiába van ötszáz képe róla, úgyse fogja. Aztán megnéztük a kötelező köröket, bementünk Az Igazi mandalafestő iskolába (ahol egyébként tényleg fantasztikus mandalákat, elképesztő aprólékossággal festettek, és ha megyek Tibetbe azt hiszem nem fogom megállni, hogy egyet ne hozzak haza), majd elbúcsúztunk ismerősünktől és beültünk egy ház tetei vendéglátóegységbe egy teára. Ami érdekesség, hogy ott úgy csinálják a masala teát, hogy a fűszereket már a kezdetektől beleforralják a tejes vizes lébe. A receptet azaz az instukciókat körbeküldöm és ajánlom a kipróbálni!!!

Bhaktapurból szinte teljesen kizárták a motorizációt. Azt hiszem autókat alig engednek be az óvárosba és motorral is csak azok az emberek közlekedhetnek akik ott laknak. Ez részben láthatatlan, részben nagyon feltűnő. Végülis a város nagyon tetszett, és beállva a sorba az útikönyvek mögé én is azt mondom, hogy kihagyhatatlan. Ami a Durbar squarenek is köszönhető, de számomra leginkább a város valódi múltbéli atmoszférájának és életének. Nekem kellett egy kis idő még átállt erre az ágyam és igazán át tudtam venni a város hangulatát. Onnantól kezdve pedig fantasztikus élmény volt. Pláne miután kiértünk a legnépszerűbb részről, ahol már nem nyomultak a taxisok és a csecsebecseárusok, ahol már nem nekünk akarták eladni a portékákat, ahol végignézhettem ahogy a banánárus kislány az eladandó készletének a felét magába tömi és csak kószálhattunk arra amerre láttunk.

Ha valaki arra jár, szerintem jó ötlet ott megszállni. Van néhány hotel, de mégse turistagettó. Ezáltal, hogy az ember nap bármely szakában ott lehet, bepillantást nyerhet a helyiek életébe és a tizennyolcadik századba.

Sajnos búcsút vettünk az elefántoktól (ami csak nekem volt megrázó élmény) és indultunk vissza Kathmanduba, immáron négyen. Megismerkedtünk egy származása szerint horvát lánnyal, aki hónapokra kiment Nepálba dolgozni, hogy a választásokat felügyelje. Ami akkor lett volna mikor nekünk az utazást követő első munkanapunk itthon. De a kiírt időpont előtt talán két héttel úgy döntöttek az illetékesek, hogy nem tartják meg a választásokat. Nem elhalasszák, hanem szó szerint nem tartják meg. Ő választott: hazamegy, de előtte megnézi amit még nem látott.

Ahogy kezdődött az út, hasonlóan végződött. Csak mostmár sokkal bátrabban csónakáztunk át a krokodilos folyón, de ugyanúgy egy óra alatt tettük meg a tíz kilométert ami a Bharatpuri szállóhoz vezetett. Ott felraktak minket az eddigieknél kétesebb állapotú buszra és menthetetlenül irányba vettük Kathmandut. A három hét alatt ez a hat óra utazás volt az, ami legjobban leszívott. Az általános vélekedés szerint mivel az ázsiai emberek minden nézőpontból sokkal kisebbek mint pl. mi európaiak a járműveket ennek megfelelően alakítják ki. Szerintem pedig annyira nem kicsik mint amilyen kis helyet hagynak az ülések között és a táskájuk se annyira kicsi mint amekkora helyet hagynak az ülések fölött. Szerencsére ez a busz nem volt tele, így ketten a horvát lánnyal rávetettük magunkat a hátsó ülésekre. Ott a következő tapasztalataink voltak:

·         Ha nem vigyázban ülünk nincs hely a lábunknak. Ez nem túlzás! Így csak a busz oldalának támaszkodva tudtunk félig ülve, félig feküdve utazni.

·         A buszon nincs lengéscsillapító. Vagy ha van, akkor az biztos nincs semmilyen fizikai kapcsolatban a jármű bármely egyéb részével.

·         Független attól, hogy javarészt bőven ezer méter fölött mentünk folyamatosan nagyon intenzív üzemanyag - nem vagyok biztos benne, hogy benzin - szag volt. A Deák tér felüdülés ehhez képest.

Már leesett a kő a szívünkről mikor megérkeztünk a fővárosba. De ott aztán bele a legnagyobb dugó szélébe, majd szépen lassan a közepébe és így tovább a pufogó autók között. A közlekedésről külön meg fogok emlékezni, de elöljáróban annyit, hogy úgy ítéltük meg, hogy Kathmanduban gyakorlatilag reggel hattól este tizenegyig tart a csúcsforgalom. Mikor végre beértünk a szállóba, mintha kiszívtak volna belőlem minden energiát. Szerintem volt egy kis hőemelkedésem. Vettem egy igen hosszú ideig tartó forró zuhanyt, de nem azért, mert ilyenkor az szokás és olyan jól esik, hanem azért mert úgy éreztem a bőröm minden pólusába beragadt a mindenhol jelen lévő por és kosz. Közben komolyan elő kellet vennem a racionalitásomat a kádban, hogy harmadszorra már felesleges leszappanozni magam. Szívem szerint a vacsit is kihagytam volna, de ebben az állapotban nem lett volna túl okos döntés.

Ha valaki relatíve hosszabb ideig Ázsiát járja, és szereti annyira a helyi konyhát és a kulináris élvezeteket mint én, akkor is periodikusán ismétlődik valami megmagyarázhatatlan vágy a sonkás, paprikás, friss fehér vajas kenyér iránt. Hát ez egy ilyen este volt, és bár Norbi emlegetett valami tibeti éttermet, de vajas kenyér híján kizárólag egy jóhírű olasz pizzériába voltunk hajlandóak bemenni. Aztán hazamentünk, én a biztonság kedvéért legurítottam egy aspirin c-t és azonnal  aludtam. Szerencsére reggelre semmi bajom nem volt.

Ha jól emlékszem következő nap mentünk át Patan városába. Lefordítva itteni mértékegységre mintha a belvárosból átmennénk Csepelre.  Annyi különbséggel, hogy itthon még egyikőnk se izgult annyira taxiba mint itt, hogy még legalább öt percig tartson ki a váltó és, hogy egy ilyen stresszhelyzetben szegény sofőr ne tévessze el másodszorra is a célhoz vezető utat. Egyébként ez utóbbi nem jellemző, de ez a srác nagyon kis zöldfülű volt még.

Ahhoz képest, hogy a könyvek azt írják, hogy itt sokkal legkevésbé monumentális a Durbar square mint mondjuk Kathmanduban, számomra mégis ez volt a legszebb.

Patanról röviden annyit, hogy szerintem szervesen kapcsolódik Kathmanduhoz, gyakorlatilag csak a Bagmati folyó (ld. Pashupatinat levél) választja el a fővárostól és a határát négy oldalról egy - egy sztupa jelzi. Egyébként pedig külön város. Túlnyomó részt a Newari népcsoportba tartozó, azaz az ősi kathmandu völgyi emberek lakják és mivel ők eredendően buddhisták, a keveredésben nagyobb arányban fordul elő ez a vallás, mint a hindu. Illetve ország szerte nagyon híresek az ottani kézműves termékek. Persze ott bárhol bármikor bármit megvehet az ember, szerintem még azt is amit nem árulnak, de itt nagyon tetszett, hogy a Durbar squaren és a fő utcán kívül a kis sikátorokban a kereskedők nem a turistákra voltak ráállva hanem a helyiekre. Nekem nagyon érdekes volt látni ezt a fajta kereskedelmet is és azt, hogy végre nem kellett mindenki pillantását kerülni. (Ugyanis ha valakire véletlen ránéztünk, nem menekültük a háromtól tíz percig terjedő termékbemutató elől.) Ami még élmény volt, hogy láttam néhány igazi helyi, helyieknek dolgozó sütödét és cukrászdát.

Jó, hogy a végét leírtam, na de, hogy kezdődött…

Már látom ez megint nagyon hosszú lesz…

Narayan reggel feltett minket a Bharatpur városába tartó buszra. Szerintem akkor láttuk Őt életünkben utoljára.  Lelkünkre kötötte, hogy szóljunk a „bus conductor”-nak – mert, hogy ott ilyen is van – hogy nekünk korábban az x szállodánál le kell szállni. Szóltunk, azt mondták rendben van. Nem sokkal ez után végiggondoltuk, hogy a csomagjaink viszonylag az elsők között kerültek fel a tetőre, azóta pedig a busz megtelt, ponyvát raktak rá és leszíjazták. Imádni fogak minket. A transzferünk úgy nézett ki, hogy azzal a busszal - ami most csak egyszer állt meg, és megideologizálhatnám a dolgot, hogy azért mert sokaknak pisilni kellett, de valójában két embert véltem felfedezni derékig a busz alatt túrni – elmegyünk a bhartpuri szállóba, ott kapunk ebédet, onnan a szálló saját buszával átvisznek minket a folyóig, onnan pedig hajóval, ismétlem hajóval átmegyünk a szigetre a szálláshoz.

Ahhoz, hogy későbbi „nyugalom” megnyilvánuláshoz legyen némi empátiátok és lássátok a kontrasztot, le kell írnom, hogy Barathpur egy átlagos nepáli nagyváros, azaz kaotikus, koszos, és egy másodpercre meg nem szűnő dudálástól zeng. Például ugyanazon a platformon közlekednek a riksák, az autók, a biciklik, a gyalogosok és az állatok. Megérkeztünk. Rajtunk kívül még két lengyel lánynak kellett leszállni és megszereznie a csomagját. Norbi, az egyik lánnyal és a bus conductorral egyetemben felmászott a busz tetejére és leadott nekünk mindent.  Ez kipipálva.

 Régóta tudom, hogy az ázsiai közlekedés sebessége meg se közelíti az Európában – a forgalmi dugón kívül – megszokottat. De félve írom le, hogy valahol azt olvastam, hogy Bharatpurtól a sziget 10 km-re van. De mi ezt legalább egy óra alatt tettük meg! Ezt még nekem is nehéz megemészteni. A szálloda buszán hivatalosan, azaz a kezdetekben utaztunk mi, a lengyel csajok, a sofőr, és egy másik bus conductor. Heten. Ehhez képest az út folyamán a busz létszáma nem hivatalosan kilenc és tizenöt között ingadozott. Ez ott szokás, hogy bárkit tetszőleges ponton felvesznek, majd letesznek. Pl. a tavalyi rafting kétharmadánál látjuk, hogy áll egy ember a vízben. Aztán odairányít minket a guide, ember be a gumicsónakba – mintha a három órás busz lennénk – raftingolunk tovább, majd a végén ember ki, elköszön és elmegy a másik irányba.

Akárhányan is, de megérkeztünk, kipakoltunk és hajó nem volt. Ellenben ott voltak azok a kis lélekvesztő fa csónakok amit a 14. levélben, a ködös sorozatban küldtem. Ami jó indulattal 30 centire lógott ki a vízből. Persze ezzel semmi bajom nem lett volna abban az esetben, ha nem vagyok tudatában annak, hogy a folyóban bizony krokodilok is élnek. Egyrészt, mert nem volt mit tenni, másrészt pedig gondoltam a helyinek, aki velünk van, biztos van valami megoldása az esetleges krokodil invázióra, beszálltam. Hát csorgott rólam víz, és hogy ne érezzem magam egyedül Zsoltot is felvilágosítottam a körülményekről. Már ketten kémleltük intenzív érdeklődéssel a folyó vizét és annak minden apró fodrozódását. A többieknek semmi bajuk nem volt. Norbi babrálta a fényképezőgépemet, a lengyel csajszik csacsogtak hátul, a benszülöttünk pedig szépen nyugodtan evezett. Egy ilyen pillanatban Norbi hátrafordul a csajokhoz és közli velük, hogy szerinte ki kéne cserélni az objektívet a telére, mert ha esetleg valahol felbukkannak a krokodilok, akkor a nagylátószöggel nem fogják tudni jól lefotózni. Háááát ennek a mondatnak számukra határozottan volt információ értéke, és visszaemlékezve a másodpercek töredéke alatt eltűnő mosolyukra, nem az, hogy mi a különbség a tele és a nagylátószög között. Innentől kezdve olyan csendben voltak, hogy ha kicserélték volna az objektívet, biztosan meghallottam volna a bajonett zár kattanását. A történtek után, miután már vagy három perce olyan mély csendben voltunk, és úgy ültünk a „hajóban” mintha lógna a bicska a fejünk felett, Norbitól a következő mondat hangzik el: „Na látjátok, ez az igazi nyugalom”. Zsolttal összenéztünk, azt gondolom legbelül mindketten elszámoltunk háromig, Ő komment nélkül hagyta, belőlem azért kibukott, hogy „DrágaPicim, életemben nem voltam még ekkora stresszben”.

De épségben kiszálltunk, a part menti sétát is megúsztuk krokodiltámadás nélkül, idővel a csomagunk is megérkezett, majd egy ital kíséretében végighallgattuk Mr. Jid eligazítását. Elmondta a szabályokat, meg hogy mikor van (szerintük) meleg víz, melyik az a két óra amikor van áram, mikor kapjuk a petróleumlámpákat (amit jó a földre tenni, mert elriassza a kígyókat), hogyan értesülünk a programjainkról, mikor van vacsi, reggeli, meg mikor járnak körbe ébreszteni.

Ezt követően hamarosan sor került az első programra, ami dzsungeltúra volt. Egy kis séta után egy tisztáson megálltunk, és akkor a guideunk Santha (a télapóról meg lehet jegyezni a nevét) megáll, bemutatkozik, és mielőtt nekiindultunk az egy - másfél órás túrának, elmondott néhány hasznos információt. Mesélt a flóráról, a faunáról, majd a végén kitért a veszélyes teremtményekre, illetve arra, mit tegyünk ha találkozunk velük és azok épp meg akarnak támadni minket. Tudom, hogy túl hosszú lesz a levelem, de ezt azért közzé teszem, mert bármelyikőtök, bárhol, bármikor találkozhat ilyen állatokkal!

 ·         RINOCÉROSZ:

Csak egy bizonyos síkban lát és azt is homályosan. Nagyon jó futó, ellenben nem tud kanyarodni. 1: ha elbújunk egy fa mögé, - állítólag - már nyert ügyünk van. A másik lehetőség, hogy cikcakkban futunk, mert azt a kanyarodási képesség hiányában nem tudja kezelni. Egy személyes klubbomban nem mertem nagyon beleásni magam abba a témába, hogy abban a dzsungelben ahol minden szinten sűrű növényzet van, hogyan fogok cikcakkban futkározni egy orrszarvú elől.

 ·         BENGÁLI TIGRIS:

Szembe kell állni vele, és farkasszemet kell nézni, majd (a sűrű dzsungelben) szépen lassan, folyamatosan még mindig farkasszemet nézve az állattal, hátrálni kell. Hátat fordítani (a sűrű dzsungelben) még véletlen se szabad, mert rendszerint hátulról támad.

 ·         MACI:

Ő tűnt a legkezelhetőbbnek. Zajt kell csinálni. Üvölteni és tapsolni, mert attól fél.

És igen, ezek után elindultunk a túrára. Ezt követően pár perc múlva Santha sokatmondóan maga köré hívja a csapatot, lemutat a földre, és közli, hogy ez itt egy tigrisnyom. E pillanatban – akkori lokáció szerint a szállásunktól kb. húsz méterre - megállapítja, hogy két napos lehet. Miután mindenki megcsodálta, az agyába bevéste, indultunk tovább. Én szigorúan, közvetlen mögötte. Szintén rövid percekkel később öt méteren belülről egy iszonyatosan nagy, hírtelen, de suta morajlás. Santha térdeit berogyasztja, beáll valami védekező támadó állásba, botját két kezével határozottan megragadja, maga elé teszi és mint egy radar figyelni kezd. A morajlást az avaron egy darabig halljuk, aztán eltűnik, majd közli, hogy ez csak egy vaddisznó volt. Bármi is volt, innentől kezdve egy órán keresztül a torkomban volt a gyomrom.

Következő nap már csak egyszer kíséreltem meg a vesztembe túrázni és inkább a semmittevést választottam. Meg Mr. Jid tanított nekünk jógadolgokat.

Ami egyébként az ittlétünk egyik fénypontja volt, és az egyik leghatékonyabb marketingfogás arra, hogy be lehessen palizni egy nyolc napos magashegyi túrára, az elefántfürdetés. Ők is fürdenek naponta, és be lehet menni hozzájuk. Ezen felül mindegyiknek van valami mutatványa. A legnépszerűbb az az állat, akinek a hátára ha felülünk és a mohut mond egy parancsot, akkor teleszívja az ormányát vízzel és lelocsol. Ha ezt ki akarjuk próbálni, de harmadszorra se sikerül felszállni az elefántra, akkor annak az elefántnak az a trükkje, hogy ledobja magáról a naiv turistát, és nem pedig az, hogy lelocsolja. De hát erről nem én tudnék sokat mesélni…

Hát az előző levelet szinte végig hazudtam.

Bármennyire is próbáltam antikolni a képeket, idővel biztos kiderült volna. De akkor is, teljesen ilyen „fílingje” volt az egésznek, pláne az utolsó elefántolásunknak. Amiből ha jól emlékszem már reggel nyolcra vissza kellett érnünk, mert indulás volt Kathmanduba. Így csak egy rövidített programot kaptunk és tényleg az utolsó pillanatban láthattuk a rino-kat. Nekem nagyon kalandos élmény volt, teljesen el voltam varázsolva. Már önmagában misztikus dolog a ködös hajnali dzsungelben, csendben elefántháton járni, de mikor meghallottuk a huhogást onnantól leírhatatlan. A mohut (elefánt gazdája) figyelt egy kicsit honnan jön a hang, majd elefántot hármasba, és törtünk át mindenen. Az egyik elefántos csapat talált rinocéroszokat, a mohutok leadták a jelet, azt a bizonyos huhogást, ami egyébként teljesen természetes hang volt, hihettük volna azt is, hogy valami madárféle. Ezt, aki épp elefántos vagy anélküli vezetett túrán volt a dzsungelben mind követte, így egy bizonyos helyen már találkoztunk a többi elefántos és a gyalogtúrás csapattal. Gyakorlatilag mindenkivel, akivel a szálláson voltunk.

Nagyon tetszett!! ((O: De nekünk akkor már menni kellett, a többiek pedig még maradhattak orrszarvúkat nézni.

Tényleg olyan volt mint egy időutazás, és arról képzelődtünk, hogy 80-100 évvel ezelőtt tuti hasonló élményeik lehettek a vadászoknak és ha akkoriban mi is angol lordok lettünk volna akkor talán hasonlóakat átéltünk volna.

Egyébként igazságokat azért jócskán fel lehet lelni az előző levélben. Miután az ott leírt úri programoknak köszönhetően igen megcsappant a vadállomány – ha jól emlékszem azon a környéken ahol mi voltunk már csak 3-5 tigrist tartanak nyilván – az ötvenes évek elején a kormány betiltotta a vadászatokat és Chitwant nemzeti parkká, és rezervátummá nyilvánította. Azóta nemhogy az előzőekben leírt vérengzéseket, de minden vadászatot betiltottak. A Park különböző pontjain katonai megfigyelőállomásokat helyeztek el, és a vadorzók ellen a katonáknak azonnali tűzparancsuk van. Azaz akit tiltott vadászaton kapnak azonnal rálőhetnek. Láttunk is őket járőrözni az egyik túrán.

Továbbá Chitwant 1984-től a világörökség részeként tartják nyilván. http://whc.unesco.org/en/list/284

Ez most pici lesz, mert az előző hosszú volt, mert tegnap alig aludtam, mert most nagyon álmos vagyok.

Hát leértünk. Megcsináltuk. Ami intenzív büszkeséggel töltene el abban az esetben, ha a hegyen nem lefelé nyomtuk volna az átlagéletkort. Találkoztunk a mi korosztályunkkal is bőven, de meg kell mondjam, hogy leginkább szüleink korabeli emberek és mamák meg papák csinálták ezt a túrát. Miután őket kevésbé láttuk lihegni mint magunkat, egy kicsit levett a teljesítmény értékéből. Na jó, de ők francia és olasz népek voltak, akik már genetikailag is jobban vannak kódolva a magashegyi túrázáshoz mint mi.

Nem mondom azt, hogy mikor lefelé mentünk az utolsó napokban, mikor már többszöri próbálkozás után sem tudtam átesni a „marhára fáj a lábam a gipszben, ja bocs túrabakancsban” című holtpontomon, akkor látván a velem szembe jövőket nem arra gondoltam, hogy jaj de jó, hogy erre megyek és nem arra. És valaki azt mondaná forduljak, akkor nekiesnék vagy sok pénzt kérnék.

Nem mondom azt sem, hogy ha az ember életéből kimarad egy hasonló túra, vagy utazás akkor már hiába élt, de azt gondolom legalább egyszer megéri végigcsinálni. Nagyon más, nagyon kizökkent, és valamelyest talán segít néhány dolgot átértékelni vagy máshogy látni. Mindenkit csak bíztatni tudok, még akkor is ha cserébe egy tengerparti pihenésről kell lemondani. Én közöltem, hogy minimum két évig még egy ilyen túrára nem leszek bepalizható és csodás tengerpartot és szép szállodát akarok. Kész. Már visszazökkentem a régi kerékvágásba a régi álmaimhoz és ismét pandákkal szeretnék dolgozni pár napot, de úgy, hogy ha onnan már úgyis olyan közel van Tibet akkor igazán átugorhatnánk egyet túrázni… (((O:

De már tényleg, értünk jöttek, most egy nagy kocsiba tettek, és a szállodába vittek. Egyetlen egy akadály volt útközben, de azt már nem nekünk kellett megoldani. ((O:

Ez alatt a három nap alatt, míg lefelé tartunk, egy kicsit a bemutatom az egyéb körülményeket.

Megbeszéltük az út alatt, hogy a reklámfotók olyan jól néznek ki. Mindenki mosolyog, elégedetten ülnek a lodge-okban, lehúzott cipzárú termo pulcsiban, még véletlen se kilazított bakancsokban, és eszik, isszák a mindenfélét. Persze kifoghattunk volna jobb időt is, pláne, hogy a monszunnak már rég nem ott volt a helye, de a hegyen töltött időnk alatt volt olyan nap mondhatni menekültünk az eső elől. Egyébként ha volt nap, az tűzött. De mindennek ellenére délután egy-kettő-három körül menetrendszerit bekúsztak a felhők és minden ködbe burkolózott. Gyakorlatilag innentől kezdve, vége volt a napnak. Hat előtt pedig már besötétedett. Így a szervezetünk beállt a reggel hat óra előtti kelésre és ha már nyolc után kerültünk ágyba, ment a „jaj mi is lesz velünk”.

A szállások nagyon hasonlóak. Meg van határozva, hogy egy faluban, vagy helyiségben hány teaház lehet, és annak hány szobája. Ezek egyszerű fehérre meszelt fűtetlen helyiségek, és mindössze arra voltak berendezkedve, hogy egy csapat egy éjszakánál többet nem tölt ott. Egyébként ahhoz képest, hogy puritán körülmények között voltunk, nem éreztem rosszul magam. Teljesen tiszta és a maga nemében kényelmes volt minden szállás. Például nem volt pók. Még a wc-ben sem. Nekem már ennyi elég volt a boldogsághoz. A wc egyébként a szokásos ázsiai pottyantós, ami borzalmasan hangzik, de idővel rájön az ember, hogy sokkal higénikusabb. A zuhanyzó is közös volt, nem volt kirakva olasz csempével, nem volt meleg víz, ami persze jól esne fél nap túra után, de át kellett alakítani a hozzáállásunkat. (Ha az agyunkban nem úgy dőlt volna el, hogy ez jó, meg nem nevetve indulok neki a fürdésnek egy szál türcsiben, libásan a hidegben a fél szálláson keresztül, akkor elég rossz lett volna fáradtan, a marha hidegben locsolgatni magam.) A fürdés: Vettünk meleg vizet, amit ha létezik ilyen, akkor a negyedik forráspontig hevítettek. Kerestünk valami segédeszközt, amivel ki tudjuk halászni a 6-7 decis kis locsolóbögrét (volt annyira forró a víz, hogy simán benyúlni nem tudtunk) ha ez megvolt félig mertünk, majd félig a csapból hozzáengedtünk jéghideg vizet. E folyamat kb. a huszonöt harmincadik ismétlése után már túl voltunk a vizezésen, a szappanlemosáson és törülközésrekész állapotba tudtuk hozni magunkat.

És emberek nem csak heteket töltenek el így, hanem az egész életüket. Nem nagyon használnak meleg vizet és télen sem fűtenek. Napi kétszer dahl bahatot esznek de, mindenfélét főznek ránk, turistákra. Egyébként ha már a helyiekről van szó… A hegyen élő emberek szinte kizárólag földművelésből élnek, ami kb. úgy történik, mint ahogy általánosban Bea néni tanította töriórán. És egyenlőre nem tudom elképzelni, hogy ez a közeljövőben meg fog változni. A két kezükkel megművelik a hegy oldalán nyolcszáz méteren keresztül húzódó rizsföldeket amiknek van „bejárata” alul és felül. Ők nem tudják azt, hogy a hegyen kívül van élet, és mással is foglalkoznak az emberek, nem tudják, hogy Németországban (már ha tudják, hogy van ilyen) nem ökörrel, hanem már rég traktorral művelik a földet. És ahogy több helyről is megneszeltem aligha fogják, hisz nem is igazán nyitottak. Narayan aki egy fiatal, tanult, modern fickó volt, aki a turistáin keresztül mondhatni sokat látott a világból, azt mondja nem eszik mást csak dahl bahatot mert ez a szokás és ő is ezt szokta meg. Nem volt még sose külföldön és bár érdeklődő, de nem akar menni mert ott nem annyira szokás külföldre járni, és neki ez a természetes, hogy nem megy sehova. Mondjuk ebben az is benne, van, hogy olyan mennyiségű pénzt keres, ami nagyon távol áll attól, hogy akár a szomszédos Indiába átruccanjon családostul pár hétre. Valami olyasmit láttam - talán Piroska rácáfolhat vagy megerősíthet - hogy az embereknek annyira a saját alap szükségleteiket, megélhetésüket kell ellátni, hogy még véletlen se forgatják meg a gondolatot, hogy valami luxust tegyenek az életükbe, vagy, hogy ki tudják zökkenteni magukat a mókuskerékből. Persze ez nem azt jelenti, hogy korlátoltak (független attól, hogy szerintem nem igazán nyitottak) és így akarnak élni, meg ez a tökéletes nekik, de inkább elfogadják a rosszabbat és abból hozzák ki a számukra elérhető legjobbat, mert az még mindig jobb nekik mint azon rágódni, hogy de sanyarú a sorsom. Például Narayannak aki hivatásos, vizsgázott túravezető, azért van jó túrabakancsa, mert az egyik vendége neki adta a sajátját. Sethunak aki hordár szintén így volt nem túl jó cipője. Pedig ott a nálunk megszokott árhoz képest még az első turista ár is nagyon kedvező egy hamisított, de jó túracucc vásárlásához. De még ezt sem engedhetik meg maguknak, még akkor sem ha munkaruháról van szó. És ők már messze nem a legszegényebbek közül valóak!

És ha már a keresetekről van szó. Itt most két dolog miatt bajban leszek. Egyrészt, mert Narayan elég kaotikusan adta elő a sztori egy részét, másrészt pedig vigyáznom kell, hogy kedvenc Treasurys ismerőseim minél kevesebb fogást találjanak.

Volt egy idő mikor magunk között nagyon mérgesek voltunk Narayanra, hogy miért nem jött velünk még egy hordár, és miért kell szegény Sethunak harminc kilót cipelnie. Pláne, hogy kiderült, bőven ez a súlyrekordja. A dolog másik oldala, hogy Sethu kapva kapott az alkalmon, egy, mert van munkája, kettő, mert a súly miatt kicsit több pénzt kap a szokásosnál. És akkor a hordárok. Vannak olyanok, akik nekünk turistáknak segítenek és vannak olyanok, akik folyton folyvást a falukba és a lodgeokba szállítják az ellátmányt. A legérdekesebbek, amiket a hátukon láttunk cipelni: Bokor, élő csirke kb. 5 szintes vasketrecben, tojások, kb. 5 szintes vasketrecben, üveges kóla, csak üveg, mindenféle kaja, sátrak, gázfőzők, lavórok, edények, bútorok és még nem tudok mik. Átlag 30-40 kg. Hegynek lefele és felfele. Ritkán viszonylag normális bakancsban, sokszor flip flop-ban, utcai cipőben, papucsban, és maguknak pedig szinte semmi váltóruha vagy egyéb. Itt kérdeztem meg Narayat, hogy mennyi idő alatt érnek fel az ABC-hez. (Annapurna Base Camp, a mi csúcsunk, 4150m) Először azt mondta egy nap, de egy éjszakát Chomrong-nál alszanak. ?????????? Hmm..??? Eldöntöttük, két nap. (Ami nekünk 5 nap volt, nem is rossz tempóban) majd egy, rossz esetben két nap vissza. Egy ilyen ember alkalmanként 1000-1200-1400 rúpia (1 NRP kb. 2,8 HUF) körül keres, és ha jól összejönnek a dolgai akkor van havi 4-6 menete, és ez esetben megvan a havi 100 dollárja. Sethu hordárunknak napi 400 NRP volt a díja, de valaki aki csak elltmányt szállít, ennyit kap az egész 3-4 napos útért. Valahová ezek közé kell belőni a kereseteket. És ez Nepálban az átlagkereset. De olyan átlagkereset, aminek már örülnek az emberek. Olyannyira, hogy nem csak a környező hegyi falvakból, hanem Nepál távoli részeiből is ide jönnek, hogy egy ilyen borzasztó nehéz munka árán meglegyen ez a kis pénzük. Egyébként hihetetlen volt látni, hogy ilyen szegénységben milyen gondoskodóak egymással. A hordárok mindig utoljára kapták a dahl bahatot. Amit nem írtam le erről az ételről, hogy az a szokás, ha valamelyik alkotóeleme elfogy a tálról, akkor a háziasszony vagy a házigazda, ahogy megy körbe mindig ad akár többszöri „pótlást” annak aki kér és amiből, amennyit, ahányszor kér. A hordárok pedig nagyon figyelnek arra, hogy semmi étel ne vesszen kárba. Nem kérnek többet, csak annyit, amennyit jól esően el tudnak fogyasztani. Minden egyes szálláson az volt az érzésem, hogy a háziak úgy, olyan gondoskodással szolgálják ki ezeket a számukra félidegen embereket mintha a gyerekeik lennének.

Egyébként ami még sokat elmond. Az utolsó előtti nap fél nyolckor indultunk és fél hatkor érkeztünk meg. Kemény nap volt. Nem volt rajtunk egyetlen száraz ruhadarab sem, fájt minden izületünk, kaptam a lecseszést, hogy miért kellett még ezt az utolsó 2-3 órás szakaszt rádobnom. Sethu velünk együtt végigcsinálta. Majd mikor megérkeztünk, kiderült, hogy csak egy három ágyas szabad szoba van. Ami engem nem zavart, de Narayan úgy gondolta meg kell nézni a 100 méterrel odébb lévő házat. Sethu elment megkérdezni, és a hírrel ezek után FUTVA jött vissza. Még nekünk ez a túra némi túlzással halálközeli élmény volt addig ők pörögtek, intézték a kajánkat, meleg vizünket meg mindent. Persze, ez a dolguk, ezért kapták a pénzt, már 100adszorra csinálják, de akkor is!!!

Annyit emlegettem már azokat a közös helyiségeket…

A szobákat nem fűtötték. Ennek egyik oka, hogy az Annapurna régiót tájvédelmi körzetté alakították, és nem tűzték ki célul, hogy eltüzeljék. Ahol némi pénzért meleget lehet venni az a közös helyiség. Ekkor sem fát vágtak, hanem ahogy előző levelemben említettem „kerozinnal tüzet raktak az asztal alatt”. De ingyen és menetrendszerűen ez csak az alaptáborban volt, kizárólag azután miután már nem sütött a nap és kellő mennyiségű ember összegyűlt.

Igazából unatkoztunk. A fiuk olvastak, én is magam mellett tartottam az épp aktuális regényt, de tulajdonképpen nem bírtam magam rávenni az olvasásra. Különbenis olyan mennyiségű hatás ért, hogy nem éreztem szükségét könyvvel lekötni magam. Eleinte az egyforma pulcsis hordárok ültek egymás mellett, mint valami ázott verebek és szemmel láthatóan nagyon várták már, hogy megkapják a forró italukat, és hogy a meleg átvegye az uralmat a szobában. Aztán megérkezett az olasz csapat (helyi) túravezetője, aki egy nagyon jó kedélyű pasi volt, majd jött egy helyi kislány, aki határozottan nem vallási okok miatt eltakarta arcát egy kendővel. És ezek az emberek, ahogy lenni szokott valahogy egy helyre keveredtek. Innentől minden tiszta Európa. Narayan felvázolta nekem az alapszituációt, miszerint senki nem értette, hogy a kislány miért takarta el magát,  és mivel nem értették és férfiból vannak egyértelmű az eredmény: hülyeségnek tartották. (Narayan ezt nem interpretálta a végére.) Innentől kezdődött a húzás, a cikizés, a lejáratás, meg azok a szokásos kis dolgok amiket a férfiak csinálnak azokban a helyzetekben amikor ők nem értenek valamit. Azt a szóáradatot, azokat a gesztusokat, mosolyokat és kacagásokat látni… egy szót sem értettem, de hihetetlenül jól szórakoztam velük. Simán nevettem akkor, amikor ők, nem kellett érteni semmit, érezni lehetett. Jó, elismerem, Narayan fordítása is segített. De, hogy ne lássátok megoldatlannak a bűnügyet, középtájt valahogy kiderült, hogy a kislány arcára keletkezett egy pattanás vagy valami herpesz féle, és ez volt az egyetlen módja, hogy ezt ne tegye közszemlére. Szerintem teljesen logikusan cselekedett.

Aztán még csevegtem egy ír fickóval, ettünk, majd lassan elmentünk aludni. Én mondhatom, hogy elmentünk, mert Sethunak köszönhetően nekünk volt szobánk. Néhányaknak nem, így a közös helyiségben kellett aludniuk. Asszem ez három turista volt, de nem érezték magukat elhagyatva, mert mellettük még 20 hordár és túravezető aludt ott. A padokon, az ágyakon, az asztalokon, a konyhában a földön…és más opció nem volt. Kicsit elgondolkodtam, hogy most mázlim van, hogy kaptunk szobát, vagy pechünk van, hogy kaptunk szobát.

Ahogy a hegyekben lenni szokott reggelre sem lett melegebb. A nap nem sütött, kesztyűben átfagyott a kezem. De amilyen pillanatok alatt drasztikusan érezni lehetett a levegő lehűlését előző nap, most olyan drasztikusan éreztem mikor a nap sugarai áthatoltak a fátyolfelhőn és azonnal felmelegítették a kezem. Na ekkor kaptam ihletet és ekkor készült a már kicsit napsütéses, de egyébként deres sorozat. Itt lehetnék pesszimista, ugyanis az igazi földön túli élmények, mikor a Machhapuchhare csúcsot a vörösesen megvilágítja a lemenő nap, vagy a rikítóan sárgás rózsaszínes a napkelte, nem adattak meg nekünk. De így is felejthetetlen volt.

Itt szintén csak képek lesznek arról, hogyan vált a Szentély holdbéli tájjá.

Reggel felébredtem és jól voltam. Eltelt a szokásos 10-15 perc, és még mindig jól voltam. Meg azután is, meg azután is. Szóval óriási lelkesedéssel vágtunk bele a ránk váró immáron A Célunkig az utolsó két szakasznak.

Mondjuk egy kicsit gyengébb voltam a szokásosnál, így igyekeztem kímélni magam, már amennyire ezt háromezer méter felett, hiányos oxigénnel, 900 m szintkülönbséget menve lehetséges. A lényeg, hogy nem rohantam előre, és hagytam a túravezetőt a látóhatáron túl. Illetve ott már benne volt a pakliban, hogy bármikor, bárkinél jelentkezhetnek a magassági betegség (AMS) tünetei, vagy akár maga a betegség. Ez esetben pedig annak az embernek, nincs továbbmenetel. Itthon még írattam fel az AMSre gyógyszert, így amint éreztünk egy kis fejfájást vagy gyomorémelygést, azonnal bekaptunk egyet. Mondjuk nálam először az émelygés jelentkezett, de az előző napok élményeiből kiindulva nem tudtam eldönteni, hogy ez valójában minek is tudható be. Erre az érzésre nagyon kíváncsi voltam: Magát az oxigénhiányt effektíve nem lehet érezni. Nem voltvlégszomjam, vagy ilyesmi. Bár még messze nem értük el azt a magasságot ahol az ember már öt lépéstől lihegve pihen perceket, de pl. nekem 20 percig zsibbadt az egyik karom. Ez egy kicsit ijesztő volt. Aztán: hihetetlen lassan mentünk. Olyannyira andalogtunk, hogy normál magasságban ettől már megvadultam volna. (Pedig nem vagyok egy rohanós típus.) És bár tudtam, de mégsem észleltem, hogy ez a tempó mennyire alulmúlja az átlagosat. Aztán éreztem egy kis fejfájást, de ezt egyébként is átlag háromhetente érzem, és mikor síelni megyünk már az Olasz - Francia határnál lévő szerpentineket is ritkán úszom meg gyógyszer nélkül. Egyébként este még visszajött egy kicsit a fejfájás, de már megint nem tudom, hogy ez a magasságnak vagy a fűtésnek volt köszönhető. A base camp volt az egyetlen hely ahol estére a közös helyiségben „tüzet raktak”. Mindenhol így nézett ki a dolog: Volt középen egy nagy asztal melyről körbe pokrócok lógtak. Az asztal alá pedig betettek egy nagy gázfőzőhöz hasonló objektumot és így égett a tűz az asztal alatt. Ők kerozinnak hívták amivel fűtöttek, ami minden megmaradt oxigént kiirtott a helyről, így ez nagyon kedvezett annak ha a fejfájás épp ki akarta tombolni magát. Aztán jött a szellőztetés, azaz bejött a hideg, és ezzel mindössze 60-70% oxigén. Mialatt a közös helyiségben ücsörögtem elfilozofálgattam, hogy vegyem be a Huma Zolamide-ot…vagy a Saridont.. vagy mindkettőt…. De ott vége szakadt a projektnek, hogy a fűtött közös helyiségből valahogy nem jutottam el fűtetlen szobáig.

Visszatérve, kicsit lassacskán, de megérkeztünk az alaptáborhoz. Hááát… láttam már hegyeket, de ehhez foghatót…. Nem tudok mit mondani, nézzétek meg a képeket és azokat emeljétek minimum a tizedik hatványra. 4100 méteren voltunk egy …”lukban”… és körülöttünk a 6-8 ezer méter magas hegyek. Fantasztikus volt. Ha már a mateknál tartunk azt azért meg kell említenem, hogy négyezer méterről a nyolcezer méter magas hegy, csak 4000 méter magasnak látszanak. Ezért írtam azt, az elején, hogy az első találkozás a heggyel, 2000 méterről volt az igazán meghatározó.

Megérkeztünk, és bár fáradtak voltunk, de nem bírtam ki, hogy ne rohanjak el a gerincig körülnézni. Ott találkoztam a francia családdal, akiket teljesen meglepett az ottlétem és aggódóan kérdezték, hogy vagyok. Az I am perfect válaszra pedig tapsot kaptam. (((O: De olyan igazit .... 

Amikor a válogatást készítettük, nem tudtuk eldönteni, hogy melyik képet rakjuk a második kategóriába, mert tényleg nagyon szépek és érdekesek születtek. Mikor felértünk kristálytiszta volt a levegő, aztán néha megjelentek felhők, fátyolfelhők, ismét kitisztult minden, majd megint befelhősödött, de végül nem egész két óra alatt átláthatatlan felhőréteg kúszott a völgybe, csodás hegyek eltűntek és a Szentély egy csapásra holdbéli tájjá változott. És ugyanilyen csapásra vagy tizenöt fokkal hidegebb lett. (Ha akkor érünk oda, földhöz csapdostam volna magam a hisztitől, hogy nem látok semmit az egészből.) Három órakor már bőven a közös helyiségben próbáltuk több-kevesebb sikerrel elfoglalni magunkat.

Nem fogom leírni minden egyes napunkat külön, de a második nap sok szempontból felejthetetlen volt. Asszem Zsoltnak is. (O;

Ezen a napon kétezer méter szintkülönbséget mentünk. Felfelé a szokásos lépcsőkön, lefelé, az erdőn át, felfelé az ösvényeken keresztül, és így tovább. Mire délután megérkeztünk a szállásunkhoz, a kiinduló ponthoz képest nettó 100-150 méterrel kerültünk magasabbra. Ekkora szívást…

Sokan tudják rólam, hogy imádok enni, és imádom az ázsiai konyhát, de ez alkalommal részben nem voltam túl éhes, részben honvágya volt a szervezetemnek az európai ízek iránt, ezért úgy gondoltam sült krumpli lesz a főétel, majd a végén egy rumos csokipuding. Így (utólag szerintem a chips helyett) ráböktem a fried potatoses-ra. Ez azt jelentette, hogy megfőzték a krumplit, majd a végén valami fűszeres (vagy egyszerűen csak azt megelőzően minimum nyolc féle ételhez használt) olajban megfutatták. Azon felül, hogy jól laktam, bonuszként megoldódott a tisztítókúrám is. Szemléletesebben: Fél éjféltől fél kettőig, átlag tízpercenként hánytam. Ez jobban megviselte a szervezetemet, mint a kétezer méter szintkülönbség. A következő napi reggel hét órás indulásunkat megborította, hogy kilenc előtt nem voltam képes kikelni az ágyból. A fiúk folyamatos ellenérveit meghallgatva úgy döntöttem, itt többet nem eszem, és reggeli nélkül indulok útnak. De bárhogy is döntöttem volna, bármit is próbáltam volna, az biztosan a torkomon akadt volna. Tulajdonképpen a pihenés után jobban lettem, de amint igénybevettem a szervezetemet (márpedig ez egy nehezebb szakasz volt) azonnal visszajött a hasfájás és a rosszullét. Bő két óra múlva értük el a következő pihenőt, ahol mondjuk készült rólam egy mosolygós fotó - a fiúk mindent megtettek, hogy visszahozzák az életkedvem - de nagyon nehéz volt a továbbindulás. Bár az egy helyben maradás is, így teljesen mindegy volt, hogy mi történik. Akkorra már megbeszéltük, hogy tekintettel az állapotomra, az egy napi adagot két napra húzzuk szét, azaz egy nap csak öt órát túrázunk. (Nem betegen, ezt gyorsabban is le lehetett volna nyomni.)

Úgy néz ki az Annapurna Base Camphez vezető út, hogy az alsó szakaszokban több útvonal indul, de idővel ez a sok túravonal egybe csatlakozik. Innentől kezdve mindig megvolt az izgalom, hogy vajon lesz e szállásunk az aznapi célfaluban. Ezt úgy oldottuk meg, hogy Narayan szegény Sethut (a 30 kilós csomagjainkkal) előreküldte, és Ő intézte a szállásfoglalásunkat.  Hát most aztán hatványozottan izgultam, hogy legyen szállásunk. Mikor megérkeztünk már messziről láttam, hogy Sethunak fülig ér a szája. (Bár ez nála nem volt egyedi eset.) Minden szobát kiadtak már, de mi megkaptuk a tulajokét. Ami egyébként annyiban különbözött a többitől, hogy volt benne két szekrény és az egyikben cuccok voltak. Akkor már nyaldostuk a háromezer métert, rég nem sütött a nap, nagyon közel voltunk a folyóhoz, körülöttünk, több vízesés volt, ami ugyan nagyon jól hangzik, de jelentette azt is, hogy már nem volt sokkal több mint 8-13 fok, és mindent hidegnek, nyirkosnak éreztünk. Olyannyira, hogy azt hittem nem maradok meg azon a helyen. Végülis mázlim volt, mert itt a közös helyiség alatt volt a konyha így itt kivételesen meleg volt. Kaptam egy takarót és ott aludhattam délután. Amiért tudtam aludni: A közös helyiség úgy nézett ki, hogy volt egy nagy, esetleg egy kisebb asztal és körülötte nem székek, hanem inkább padok voltak. (Erről később még lesz szó.) Nem csak az evésre és a társasági életre volt kialakítva, hanem este a túravezetők és a hordárok többnyire ott aludtak. (Ez estén Sethu és Narayan ketten a sufniban, egy egyszemélyes szinte kiságyon aludt.)

Emberileg ami nagyon jól esett, hogy mindenki értem izgult. Hírtelen lett még három anyukám és két apukám. Következő reggelinél mindenki kellemesen meglepetten üdvözölt, kérdezték, hogy vagyok, és örülnek, hogy mosolyogva látnak, bíztattak, optimisták voltak….de olyan emberek akiket nem is láttam mialatt szunyókáltam. (O: Az volt a baj, hogy alvás után mindig sokkal jobban lettem, de ez az állapot nem tartott tovább 10-15 percnél, így sajnos megalkottam azt a B tervet, ha esetleg ez nem változik, nem jutok el az Annapurna Szentélybe, hanem megvárom a fiúkat az egyik lodge-ba. Az agyamat az A tervre állítottam rá, és szorgalmasan szedtem az antibiotikumot, minden folyadékot, ami elém került magamba diktáltam, diétáztam, már lassan a könnyek szöktek a szemembe, hogy már megint főtt krumplit kapok. Az egyetlen ami vigasz volt, hogy már az elején láttam, hogy két harmadát másokkal fogom megetetni. De még így is a második napot betegen kellett végigcsinálni.

Az az napi szálláson pedig egy egész francia család aggódott értem, és éber pillanataimban próbáltak megtömni számomra ismeretlen színes bogyókkal. Itt a krumplivacsora és az azt követő már-már rituális krumpliosztogatás után rámtört, hogy valami rost kéne a szervezetembe. Ekkor már nem lehetett még banánkát se kapni (ott többnyire fele akkorák a banánok, mint amik ide érkeznek, ezért ők csak banánkák), a „jucie”-okat pedig meg se mertem kockáztatni, mert minimum háromszor olyan édesek mint itt. De eszembe jutott, hogy még bujkál egy alma a táskámban aminek a felét megenném. Másik felét Norbinak adtam, aki ugyan elfogadta, de miután megettem az én adagomat, érintetlenül az ő részét is belém tömte. Miután azt is megettem, Norbi ezt az információt megosztotta a körülöttünk ülőkkel, így jött a tapsvihar, ujjongás, és Sethu minden nyelvismeretét összeszedve közölte, hogy a Szentélyben erre inni fogunk. (((O: Aranyosak voltak…

Bevezetésül egy helyi gondolat a hegyekről, amit az egyik guideunk mondott. Na jó, amit ebből értettünk. Hozzáteszem egy kicsit ellentmondásos a dolog, de különböző időkben ugyan, de hallottuk.

Imazászlók azért vannak, mert úgy gondolják, ha az Istenek ellátogatnak a Földre akkor a „kapu” a Himalája lesz, ugyanis ez Földünk legmagasabb pontja, így ez van legközelebb hozzájuk. Ezért üdvözlésül, és, hogy mutassák az utat, imazászlókat helyeznek el. A másik verzió szerint a hegyeket és a természeti erőket istennek tartják. Így ha kiteszik az imazászlókat melynek minden egyes darabjára az ima, azt hiszem az Om Mani Padme Hum mantra van írva, akkor ahogy a szél folyamatosan fújja a zászlót a hegyek között, az folyamatos imát mormol a hegyeknek, azaz az Istennek. De a legtöbb helyen publikált magyarázat pedig az, hogy  ezekre a zászlókra  jó szerencséjért fohászkodó imákat, mantrákat festenek, és ahogy a szél lobogtatja a zászlókat  úgy  viszi el mindenhová mindenkinek az imát.

A csónakázásnál tartottunk.

Miután ez a kívánságom teljesült, nagyjából elindultunk a túrára. Egy órát autóztunk egy Toyotában. Egy nagyon régi, pici Toyotában. (Ez a reklám helye, hogy tényleg megbízható járgány az említet Toyota.) Hatunkat vitt el az autó. (Többet már nem mondom, hogy Toyota.) Itt megvolt az a kivételes szerencsénk, hogy az összes nagy cuccunk (melyet erre a nyolc napra hármunknak két táskányi mennyiségre redukáltunk) befért a csomagtartóba. Így mi hárman a napi hátitáskánkkal az ölünkben hátul ültünk, a sofőr a kijelölt helyen és az anyósülésen a túravezetőnk (Narayan) és a hordárunk (Sethu). Először egymás mellett, majd később kényelmesebbnek ítélték a kb. egymás ölében verziót.

Ha jól emlékszem Naya Pul faluból indultunk ezer méterről. Ez még igen forgalmas hely volt, innen indulnak a túrák egy része, a hordárok – itt nem Sherpák - nagy része akik az ellátmányt viszik a feljebb lévő falukba, és persze a helyiek árulnak mindenfélét a turistáknak és egymásnak. Ezek kívül nem győztem menekülni a hordár csacsik elől, és igen lekötötte a figyelmem, hogy azok nyomait sikerrel kerülgessem.

Az első nap ezer méter szintkülönbséget emelkedtünk. Nagyon szép volt, de ez még nem nyújtotta a Himalája élményt. Kétezer méteren voltunk, és nem is láttunk ennél lényegesen magasabb pontot. Gyakorlatilag az összesküvés elmélet logikáját követve hihettem volna azt is, hogy például az osztrák Alpokban vagyok, mindössze annyi hibázott, hogy

·         A fennsíkon való termelés helyett teraszos földművelés volt,

·         A földművelésben nem szuper mini traktorok segítettek, hanem leginkább ökrök,

·         A pontból B pontba gyalog jutottak el az emberek és nem 1.8-as VW Passattal,

·         A pontból B pontba a hátukon egy kosárban, esetleg szamarakkal szállították az élelmiszereket és nem 2000 lóerős kombi VW Passattal,

·         A friss alpesi levegő üdítő illatába, az ázsiai konyhára jellemző fűszerezés arányában trágyaszag is keveredett.

Egy jó ideig - mármint pár napig - az út amin mentünk faluk között vezetett, így eléggé ki volt építve. Lépcsőkkel. Ettől nem feltétlen volt egyszerűbb az út, sőt mondhatni kifejezetten nehéz volt hazai viszonylatokra lefordítva, több mint ötven tízemeletes házat végiglépcsőzni. És ez volt az, amitől az utazást megelőző fél évben szünet nélkül féltem. Nem hittem volna, hogy én, aki nyár közepén, a menedzserszűrésen már a terheléses EKG-tól kidőltem, szűk három hónapos konditermezgetés után meg tudok csinálni egy ilyen túrát, pláne, hogy szeretek ugyan kirándulni, de nem folyamatosan nyolc napig. Magam is meglepődtem, de meg tudtam csinálni, és élvezettel. Végig elől mentem, mondhatni a túrát vezettem. Bő hat órai túrázás után pedig rekordmosollyal érkezetem meg. (Nem annak az örömében, hogy végre itt vagyunk.) Tele voltam energiával. Nem szeretem túlmisztifikálni a dolgokat, de meggyőződésem volt, hogy a hegyek töltöttek fel. Ami hiányérzet volt és ez végigkísérte az egész túrát, hogy nem igazán álltunk meg. És itt nem a pihenésre gondolok, hanem arra, hogy csak leüljek egy magányos helyre semmi mást nem csinálni, csak ülni és átadni magam a tájnak és élvezni a látványt. Sokszor azt éreztem, hogy lényegében lépcsőket és kakikat látok az egész régióból.

Majdnem szürkület volt mikor megérkeztünk az első szállásra. Norbi az út folyamán lelkesen tudtára adta Narayannak, hogy leginkább azokat a helyeket várja, ahonnan már látni lehet a hófedte csúcsokat. És itt egy kis kitérő. Főszezonban mentünk, amit átlagos esetben nem annyira szeretünk, de most azért erre az időpontra esett a választás, mert e pillanatban már pár hete vége a monszunnak, az esős évszak után minden szép zöld, nincs olyan hideg, és gyönyörű tiszta az égbolt. Ehhez képest folyamatosan szattyos volt az idő. Visszatérve itt elmondta Narayan, hogy innen, sőt még előbbről is lehet látni a csúcsokat, de most valahogy a szokásosnál jobban elhúzódott a monszun, és igaz az esőzéseknek már vége, de folyamatosan felhős minden.

Így bepakoltunk a szobánkba, elkezdtünk készülődni, pakolni, fürdeni, úgy, hogy gyakorlatilag azt se tudtuk mi van körülöttünk. Majd Narayan kiabál, hogy gyorsan menjünk ki.

Kimentünk, követtük a pillantását és én kővé dermedtem. Körülöttünk felhők mindenhol, majd az egyik hegycsúcs elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Ez volt a 8000 méteres Annapurna I. Ismétlem 2000 méteren voltunk, ami nem volt új dolog, hisz kb. ilyen magasan szoktunk síelni, de innen már rendszerint karnyújtásnyira a hegycsúcs. Ehhez képest még kétezer méterről is olyan magasságban volt a csúcs, amilyen ponton eddigi élettapasztalataim alapján már fel se merült bennem, hogy ott láthatok valamit, amit a természet alkotott. Hihetetlen. És még a mi szintünkön már szürkület volt, a csúcsot még szépen sütötte nap. Valahogy súlya volt a hegynek, ahogy ránk nehezedett. Még annak az apró kis részének is, ami egy kis időre megmutatta magát. Ez volt az a pont, amikor mindent megértettem. Úgy ahogy soha senki nem tudná elmagyarázni. Megértettem, hogy az ottani emberek miért tisztelik Istenként a hegyeket, és bár továbbra sem kaptam kedvet, de megértettem mi hajtja azokat a hegymászókat, akik tudatában vannak annak, hogy már életük veszélyben van, de csúcslázukban képtelenek visszafordulni.

De bármit is csinálok most a gépem előtt ezt az érzést, és látványt nem fogom tudni átadni. Bár sok csodálatos dolgot láttam, és ennél jóval szebbekkel is találkoztam, mégis ez volt talán a leginkább meghatározó élményem a túra alatt. Amit nagyon sajnáltam, hogy mivel Sethu nagyon lemaradt a táskánkkal benne az állvánnyal, erről nem készült fotó. Aminek nagyon örülök, hogy mivel Sethu nagyon lemaradt a táskánkkal benne az állvánnyal, erről nem készült fotó. Bármit műveltünk volna, a végeredmény csalódás lett volna. Egyébként a későbbiek folyamán tényleg nagyon szép képeket csináltunk, de sajnos egyik se tudja visszaadni az igazi méreteket, arányokat, nagyságokat és mélységeket.

Következő nap korán reggel elindultunk Pokharába és délután érkeztünk. (Ugye a busz… aminek nem áldoztak fel állatot.) Innen az azt követő nap már csak egy óra autózásra voltunk a túra kezdetétől. A város szélén van egy tibeti kolostor, de a lényegi attrakció Pokharában a Phewa Lake. Kb. egy éve nézegettem valamelyik könyvesboltban az 1000 dolog a világban amit látni kell című könyvet és ott ez egy dolog az ezer közül.

Képzeljetek el egy tavat, melyen egy kis sziget „úszik”, mely fái közül néha előbukkan egy kis templom, amihez a helyiek csendben, színes kis csónakokkal vonulnak imádkozni. A tó körül közvetlen hegyek és dombok vannak, majd kicsit messzebb, de már igen közel, látszik a Himalája vonulata, középen a 6990 méteres Machhapuchhare-val a Nepáliak egyik szent hegyével. Ez egy csoda. És én ennek a tónak a partján ültem!!!!! És ugyanezt elképzeltem.

Az a helyzet, hogy egy ideig azt hittem, hogy egy összeesküvés elmélet áldozata vagyok és nem is létezik a Himalája. Hisz nem láttam belőle semmit, márpedig ekkora hegyek ha vannak, nem tudnak csak úgy elbujkálni az ember lánya elől. Elvileg jóval monszun után érkeztünk, mikor már minden kristálytiszta, de ehhez képest minden tiszta maszat volt. Teljesen mindegy, hogy milyen korán vagy későn mentünk ki a szálloda tetejére… semmi. Így ebben a csodában csak a helyi képeslapok segítségével részesültem.

Megérkezésünk napján még kószáltunk egy kicsit a városban, következő nap pedig korán keltünk mert mert nem éltem volna túl ha nem megyünk ki csónakázni.

Teljesen elvesztem a részletekben... de itt most csak képek lesznek. (O:

Még mindig ugyanazon napon vagyunk és még mindig teljesen más – elvarázsolt - tudatállapotban élek.

Két Buddhista fő attrakció van a városban. Az egyik a Swayambunath a másik a Boudhanath. Míg az ember nem járt arra szerintem a kettő keverhető. Mindkettő sztupa, és mindkettőn a Buddha mindent látó szeme, mely ha jól értettem a békét hozza el. Erre az elmúlt kb. hét évben igen nagy szükségük volt az ottani embereknek. A Swayambunath más néven a Monkey Temple a hegy tetején van, a Boudhanath melyet utóbb láttunk pedig a városban. Ez utóbbi szerintük Ázsia legnagyobb sztupája, melyet ha megadatik, hogy felülről nézzünk, akkor mandala formát látunk. Egyébként pedig az ottani tibetiek központja. Nagyon szép volt, de már nagyon tömeges, nagyon turistás, és nekem nem nyújtotta azt az élményt amit a Swayambunath.

Ellenben a Swayambunath egy templomkomplexum és egy kis városka egyben. Ettől függetlenül mégis kompaktabb, emberléptékübb. Ott is voltak árusok (hol nem?), de valahogy kevesebben voltak, a helyiek ott éltek, imádkoztak, folyamatosan és diszkréten tibeti zene ment, mindenhol imamalmok. Nekem nagyon nagy élmény volt.

A nagy könyv szerint Nepálban hinduizmus, buddhizmus és animizmus keveredik. Körülbelül 80%-ban hinduk, és független attól, hogy az eredendően Kathmandu völgyi emberek nagy része buddhista, illetve jelentős mennyiségű ember Tibetből (vagy Kínából ha így jobban tetszik) ide menekült, ez utóbbi vallásnak mindössze kevesebb mint az emberek 6-8%-a hódol.

Egyébként itt is érezem azt amit eddig szinte mindenhol Ázsiában, hogy az emberek nem igen beszélnek a vallásról, de szertartásaik teljesen átitatják a napjaikat és az egész életüket.

Optimista megközelítéssel: ez alatt a három hét alatt gyakorlatilag két jelentős vallási ünnepbe csöppentünk. Pesszimista megközelítéssel: épp lemaradtunk a legjelentősebb vallási eseményéről.

Mikor megérkeztünk Indiába akkor volt Nepálban a Dasain nyolcadik napja. Ez azért lényeges, mert a templomokban, vagy akár még az otthonokban is, ekkor vannak állatáldozások. Rendszerint ezt kecskék, bivalyok, csirkék és kacsák bánják, és ekkor szinte vérfürdővé változnak a templomok és az utcák egy része. Az állatok vére a termékenységet szimbolizálja, mely egy felajánlás az istennőknek. Például a bhaktapuri Durbar squaren a kifejezetten erre a szertartásra kialakított templomában több mint száz állatot áldoztak fel. Ez sokak számára talán egy kicsit barbárnak tűnhet. Azt tudni kell, hogy kizárólag hím állatok esnek áldozatul, akiket katonák végeznek ki (bár a közönség soraiból is lehetőséget kap néhány lelkes vállalkozó) és komolyan ügyelnek arra, hogy az állatot egy mozdulattal öljék meg és ne szenvedjenek. Illetve áldozás után ezeket az állatokat megeszik, és a vallásuk szerint egy áldozatul felkínált állat húsából enni jó szerencsét hoz. Nepálban az emberek nagy része földművelésből él, és igen szegények. Leginkább azt eszik ami megterem (dahl bahat), így sokaknak egy évben egyszer, ez alkalommal adatik meg, hogy húst egyenek. Továbbá áldoznak akkor, ha valamiben szerencsét akarnak. Adódik a kérdés, hogy egy egzotikus országról mikor limitáltan küldhetek fotókat miért pont egy rendszámot vagyok képes beszúrni. Ezt akkor fotóztuk mikor Kathmanduból mentünk Pokharába, az Annapurna túrára és útközben megálltunk enni. (Kétszer is a 7 óra alatt, a fene tudja minek.) A rendszám körül van egy virágfüzér és egy kakastoll. Azaz azért, hogy jól menjen a vállalkozás, Dasain alkalmával feláldoztak az autónak egy kakast. A mi buszunknak valószínű nem áldoztak fel semmit, mert útközben két alkalommal kellett megállni szerelőnél.

Ezek után furcsa lesz, de bizonyos szempontból ez az ünnep hasonlít a mi karácsonyunkra. Nagyon fontos momentum, hogy a családok ez alkalommal találkoznak, összegyűlnek, és a szülők (vagy ha templomba mennek a papok) ez alkalommal rakják a gyermekük homlokára a tika-t.

Még egy érdekes dolog az állatáldozással kapcsolatban. Nemrég a Nepáli Nemzeti Légitársaság egyik járata meghibásodott. Gondolom mérnökök is dolgoztak a hiba elhárításán, de a biztonság kedvéért két kecskét is feláldoztak a Boing-nek.

Illetve a Tihar a fények ünnepe. A nepáli verzió öt napos, melyből három alkalommal állatoknak tisztelegnek. Varjúknak az emberek hírnökének, a teheneknek mint Laksmínak, a szerencse istennőjének az inkarnációjának, és a kutyáknak, mint a házak őrzőjének. A negyedik nap az önmegvalósításé és az utolsó nap pedig a testvéreké. A lány testvér vesz ajándékot a fiú testvérnek, tradicionálisan valami kis magvakat és édességet (ennek az előrecsomagolt verzióját árulják a piacokon) újabban akár ruhát, illetve cserébe a fiú testvér ad némi pénzt és tika-t. Ekkor a piacok tele vannak virágfüzérekkel és mindenféle világító kütyüvel, amivel úgy feldíszítenek mindent, ahogy mi is feldíszítünk karácsonykor mindent. Ez az utolsó napon történik mikor mi már elhagytuk Nepált. DE!!! Indiában szintén ugyanez az ünnep volt, csak az állatos részt lecsípték belőle, és Diwali-nak hívják. Viszont szintén a fények ünnepe és ott akkor kaptunk a fényekből, a tűzijátékból, a petárdából, a mindenből.

Egyébként ami személyes élmény ezzel kapcsolatban, hogy az utolsó kathmandui napon még kimentünk a városba fényképezőgép nélkül Zsolttal és megláttam egy kutyát virágfüzérrel a nyakában. Nem nagyon tudtuk beilleszteni a szituációt az eddig megszokott világképünkbe. Majd a szállóba elmeséltem Norbinak aki rájött, hogy valószínű ma van a kutyák napja. Fel a gép, ki az utcára, de csak nem tudtam semmi értelmes képet csinálni. Vissza a szállóba a teleobjektívért, majd kimentünk mindketten „Tihari kutyákat” fotózni. Közel fél óra azzal telt el az indiai indulás előtt, hogy a zsúfolt és kaotikusan forgalmas kathmandui utcákon keresztbe kasul rohangáltunk és feldíszített, vagy összefestett kutyákat hajkurásztunk. A feldíszített azt jelenti, hogy virágfüzér van a nyakukba, az összefestett, pedig azt, hogy kaptak tikát, meg a körmük is ki van színezve.

Nem túl sokat találtunk és azok is igen aktívak voltak, így nem igazán lettek túl jók a képek.

Itthon ismertebb nevén halottégető. Ezt azért mondom el ilyen gyorsan, mert a fotók nagy része ezt a szertartást mutatja be. Szóval a gyengébb idegzetűek gondolják meg mit nyitnak meg. Egyébként én határozottan gyenge idegzetű vagyok és végignéztem élőben, sőt a fotók túlnyomó részét én készítettem és sokkal nagyobb volt bennem az érdeklődés mint a viszolygás vagy megvetés. Ajánlom, hogy vállaljuk be ezt a kockázatot… (Amikor felismerhető testrészek is látszanak azokat nem tettem bele.)

Pár kérdést megelőzve: tekintettel arra, hogy bár nagyon látni és fotózni akartam a történéseket, arra vigyáztam és vigyáztunk, hogy a helyieket ne zavarjuk meg a szertartásukban, hisz mégis gyászoló családokról van szó. Így a közeli fotók teleobjektív közreműködésével készültek. És nem volt büdös. Tényleg nem!!!!!!

Pashupatinat templom az egyik legszentebb hely Nepálban, és a hinduk körében. Zarándokok még Indiából is érkeznek. Nekik megadatik, de nekünk nem, hogy a templomba bemehessünk. Mindemelett maga a  Bagmati folyó is szent,  ugyanis a  Gangeszbe ömlik.

 És ami ott történik:

 A nepáli embereket, de leginkább, akik a fővárosban és annak vonzáskörzetében élnek (inkább éltek) itt „temetik el”. Ez mindenkinek megadatik attól függetlenül, hogy szegény vagy gazdag. Itt temetik el koldusokat és jó pár éve mikor a nepáli királyi család egyik tagja állítólag megbolondult és lelőtte másik kilenc családtagját, akkor a királyi családtól is vettek végső búcsút.

Az első lépésben van egy rituális fürdés. Amit nem láttam, hogy az élők is megfürdenek. Amit láttam, hogy a holtakat becsomagolják egy fehér, narancssárga lepelbe és egy arra kijelölt helyen megmártják a folyóban. Ezután pedig elviszik a ghat-okhoz, szerintem nagyjából levetkőztetik, virágokat szórnak a testükre és elégetik. A végén a hamvaikat pedig a folyóba szórják. Bár nem minden esetben ezt láttam, de elvileg a halott férfi családtagjai kopaszra nyírtan jelennek meg a ceremónián. Hasonlóan, ahogy nálunk a fekete ruha a temetésen, ott a borotvált fej, a gyász jele. Halotti tor ott is létezik. Ott is összegyűlnek a családok… nem egy kicsit ez mégis más. Ahogy láttam és kivettem a guide-unk szavaiból ezen a temetésen a szűk családi, esetleg baráti kör vesz részt. Nem hívják meg a rég nem látott távoli rokonokat, a szomszédokat, volt iskolatársakat, jellemzően nem mondanak beszédet, hanem csendben, szűk körben búcsúztatják el a halottat. Olyannyira, hogy a környéken előfordul ugyan egy-két ember, aki segít, vagy ott dolgozik, de a család rakja meg a máglyát, ők öltöztetik a halottat, ők viszik át egyik helyről a másikra, szinte mindent ők csinálnak. Régen az volt a szokás, hogy a család a halottját maga vitte el Pashupatinatig. Mára már ott is modernizlódtak ezek a hagyományok, és leginkább a taxi hátsó ülésén szállítják őket.  Na és egy kis intermezzo után majd visszatérve a halotti torra. Nepálban ez volt az egyetlen hely ahol találkoztunk honfitársakkal. Ők nem először jártak ezen a helyen és azt mesélték, hogy a zenéből ítélve mondhatni bulit csaptak a temetés után. Erre rákérdeztem a guideunktól, aki erre azt mondta, hogy a mi fülünknek talán így hangzik, de mégsem az. És akkor itt folytatnám a félbehagyott mondatomat, hogy temetés után mikor összegyűlnek a gyászolók tulajdonképpen ott is van vacsora és zene, de az a zene még annak ellenére, hogy igen ritmusos, egy erre az alkalomra íródott darab.

És ami még kimaradt, de érdekes lehet: nincs az, ami nálunk, hogy napokig vagy hetekig tárolgatják az embereket. Akiket mi láttunk körülbelül 3-8 órája hunytak el.

Akkor szépen sorjában az élmények.

Reggel jött értünk a taxis, megnéztük milyen a híres indiai forgalom (az agraihoz képest ez még csak bevezető volt) meglátogattunk egy Kutab Minar nevű helyet, majd négy órával a kathmandui indulás előtt kirakott minket a reptéren, „mert oda kell annyi idő”. Hát a reptér kongott az ürességtől, így gyakorlatilag három és fél órát unatkoztunk és fáztunk, és nagyon nem akartuk megérteni mire föl ez a nagy biztonság. Mondjuk három hét múlva utunk végeztével onnan, hogy kiléptünk a taxiból a boarding szobáig bő három óra folyamatos sorbaállás vezetett. Akkor már mindent megértettünk.

A nepáli út úgy lett megszervezve, hogy egy helyi – mondhatni – vállalkozónak (Binod (a neve)) fizettünk, aki elintézte, hogy Kathmanduban, a Himalája túrán, Pokharában és a Chitwanban legyen szállásunk, meglegyen mindenhova a transzferünk, részben az élelmezésünk, akármi. Végül is a túrán nem ő vezetett minket de kaptunk nagyon jó guide-ot és hordárt.

Hihetetlen kavalkád volt, egyszerűen élt a város és annak minden ódon pontja. Bár nagyon furcsa lesz a hasonlat, de Londonban éreztem valami hasonlót a Picadillyn.  Az óriási tömeg vagy nagyon feltölti vagy nagyon leszívja az embert. Szerencsére itt az előbbi  történt.

Gyakorlatilag két fő részből áll a Durbar square. Az egyik a Hanuman Dhoka a templomokkal és a régi királyi palotával. Itt zajlanak a ceremóniák, vallási ünnepek. A másik rész pedig a Kumari Ghar, azaz a Kumari ház. A nepálianak van élő Istenük, a Royal Kumari. Ő többek között részt vesz a ceremóniákon, és ő a mindenkori király védelmezője, így minden király minden évben fejet is hajt előtte. Ezzel a szertartással a király megerősíti a hatalmát az elkövetkezendő évre. Hitük szerint a Kumari Taleju hindu isten inkarnációja. Addig van hát… hogy is fogalmazzak ebben az isteni pozícióban, míg el nem éri a pubertás kort, azaz menstruálni nem kezd. Ekkor öt pap útnak indul és felkutatja az új Kumari jelölteket. Ez szertartás nagyon hasonlít a Dalai Láma kereséséhez, főleg annak utolsó fordulójában mikor ki kell választania az elődje holmijait. Bizonyos szempontból egyszerúbb a feladat ugyanis csak egy kaszt van, amiből a Kumari választható. A leendő Kumari jelöltnek 32 pontosan meghatározott fizikai tulajdonságnak kell megfelelnie, majd különböző képen tesztelik a jelölteket. Ezt a 32 tulajdonságos dolgot minden útikönyv azonnal megemlítí mint szinte a legmisztikusabb dolgot a Kumari körül. Ellenben azt olvastam valójában ez az életben nem mérvadó. Hogyan is lehetne egy kislánynak olyan mellkasa mint egy oroszlánnak és olyan hangja mint egy kacsának? Ezeket a tulajdonságokat a horoszkóp determinálja, így a keresés során a legfontosabb az, hogy a horoszkópja feleljen meg a feltételeknek és nem pedig az, hogy négy évesen olyan teste legyen mint egy fügefának. Aztán jön a pszichológia teszt ahol sötét szobába rakják, állatfejes maszkokkal és ijesztgetik, és amelyik jelölt nyugodtan marad, belőle válhat Kumari az elkövetkezendő 5-7 évre. Azt ne felejtsük el, hogy itt mindig 4-6 éves kislányokról van szó. Egyébként amint ismét halandóvá válik, onnantól kezdve életre járó nyúgdíjt kap a kormánytól és ugyanúgy él, jár isklában mint egy olyan gyermek akit sose emelt a sors isteni pozícióba. Azt mondják nem szerencsés egy volt Kumarit feleségül venni, ugyanis a férj rövid időn belül meghal. Ellenben a legendákkal az útóbbi idők feljegyzései ennek ellenkezőjét mutatják.